A Vitányi család azért élt egy ideig Beregszászon, mert idősebb Vitányi Ivánt Kárpátaljára nevezték ki közjegyzőnek. A család 1944-ben Ráckevére költözött, Szentpály Panna azonban tett még egy kísérletet arra, hogy megmentse több száz éves bútoraikat, s ezért utazott vissza Kárpátaljára. Már megrendelte az autót, amelyen hazaszállították volna a régiségeket, amikor jött a hír, hogy az oroszok mindenre rátették a kezüket.
RÁKÓCZI SZEKRÉNYE. „Emlékszem, gyerekként milyen természetességgel forgolódtam a több száz éves sublódok, szekreterek között, s rokoni látogatásaink alkalmával is ugyanezekkel a tárgyakkal találkoztam, a szobák mindenütt dúsan voltak rakva keleti szőnyegekkel” – idézi fel a kiterjedt nemesi rokonsággal büszkélkedő szocialista politikus, hogy milyen környezetben nevelkedett. A családé volt egy, valaha a Rákócziak tulajdonában lévő szekrény is, amely a II. világháborúban szintén odaveszett. Édesapja, hogy valamelyest pótolja a letűnt világot, kereskedőktől szerzett be néhány antik darabot, egyebek között ágyakat, székeket, egy íróasztalt, egy szekretert, egy tabernákulumot. Ezeket Vitányi ma is nagy becsben tartja. Nem a piaci értékük miatt, mint inkább azért, mert ebben a környezetben dolgozott hajdan az édesapja.
Nagyházi Csaba. Az antik bútor érzelmi kérdés. Fotó: Lakos Gábor
Ugyancsak odalett a híres felmenők minden vagyona Bod Péter Ákos, a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető professzora – az Antall-kormány minisztere, volt jegybankelnök – családjában. Apai ágon egyik híres őse, Bod Péter erdélyi prédikátor (aki szerzőként közreműködött az első magyar-latin szótár szerkesztésében, s megírta kora első irodalomtörténeti könyvét), ám a kisnemesi elődöktől mindössze néhány étkészletet örökölhettek a mai utódok. „Az erdélyi menekülés, a világháborúk, a sokféle költözködés közepette, azaz a történelem viharában a Bod család anyagi vagyona odaveszett, amikorra az én generációm családot alapított” – rajzolódik ki szavaiból a magyar XX. század. Ám már csak lakásának mérete miatt sem vállalkozott arra, hogy súlyos, nagy teret foglaló régiségekkel zsúfolja tele az otthonát. „Valóban gyönyörű tud lenni egy ódon könyvespolc vagy egy míves antik kristálycsillár, ám tér is kell, hogy érvényesüljenek” – érzékelteti, miért nem járja a régiségkereskedéseket. Amikor családot alapított, vásárolt ugyan egy szép ódon kredencet, egy könyves-szekrényt és egy komódot, a lakás berendezésekor azonban elsősorban a praktikum, s a funkcionalitás vezérelte.
A lakáskultúrával foglalkozó szakértők szerint is főleg a funkcionalitás miatt esett vissza az antik berendezések iránti kereslet. A bútorral szemben támasztott elsődleges követelmény manapság az, hogy kényelmes és használható legyen. A kisebb lakásméret sem kedvez a nagy helyet foglaló neobarokk ülőgarnitúráknak, szekrényeknek. Ha mégis antik, akkor inkább a kisebb használati tárgyak jönnek szóba. Felnőtt egy új, jómódú generáció, amely, ha meg akarja mutatni társadalmi státusát, nem kizárólag antikban gondolkodik, hanem inkább formatervezett, modern, minimal irányzatú bútorokban, szellős terekben. Az ízlésbeli korszakváltás magyarázza, hogy a fiatalabb generációk a lakásukat nem rakják tele régiségekkel. Legalább is az első otthonukat nem. „Aztán öt-hat év használat után, ha szétesik a pozdorjából készült modern ágy, vagy tükrös-szekrény, az antik felé fordulnak” – osztja meg tapasztalatait a Figyelővel Nagyházi Csaba.
A Nagyházi Galéria és Aukciós Ház tulajdonosa, a Magyar Műkereskedők Szövetségének elnöke 40 éve foglalkozik műkereskedéssel. A hazai piac egyik legjobb ismerőjeként állapítja meg, hogy kell egy bizonyos életkor, tapasztalat, ízlésfinomodás, s persze tőke is ahhoz, hogy valaki múlt századi, vagy még korábbi darabokkal díszítse otthonát. Az új lakáskultúra-trendet éltetőkkel szemben határozottan állítja: a jellemzően kisebb lakásméret sem feltétlenül zárja ki azt, hogy valaki egy-egy antik darabbal tegye hangulatossá otthonát. Egy reneszánsz láda, komód, vagy kredenc a maga ütött-kopottságával is jól mutat, még abszolút modern környezetben is.
Ugyanezt hangsúlyozta Körmendi Anna, a Körmendi Galéria tulajdonosa, aki építészmérnök végzettségű férjével együtt Sopronban és Budapesten is működtet kiállítóhelyeket. Elsődlegesen kortárs művészettel foglalkoznak, de aktív résztvevői voltak az antik tárgyak piacán a nyolcvanas évek elején bekövetkezett felfutásnak is. A galériákkal, műkereskedő hálózatokkal egy időben kialakult az antik bútorok stílusirányzatai között is eligazodni képes és értékével tisztában lévő réteg, amelynek tagjai már tudatosan rendezték be régiséggel nagyméretű lakásaikat, villáikat. „Aki akarta, az a kilencvenes évek közepén, végén bevásárolt” – ad magyarázatot a Körmendi Galéria tulajdonosa az utóbbi évek forgalmának visszaesésére. „Még a kilencvenes évek elején is viszonylag olcsón lehetett vásárolni egy art deco, intarziás férfi dolgozószobát. Lerobbant állapotában meg lehetett kapni 500 ezer forintért, felújítottan azonban 2,5 millióért talált gazdára” – idézi a közelmúltat. Nagyházi Csaba is úgy értékeli, a felfutás egészen 2001-ig tartott. Akkoriban nem volt olyan, magára valamit is adó orvos, ügyvéd, értelmiségi, felső tízezerbe tartozó ember, akinek ne lett volna egy tabernákuluma vagy szekretere. „Ha érkezett egy-egy remek darab, körbetelefonáltam az ismerős gyűjtőket, s egy perc alatt elkelt, mert ha nem kellett az egyiknek, lecsapott rá a másik”- példázza Nagyházi, hogy még öt-hat évvel ezelőtt is pörgött a piac.
CSEND. Ma nagyobb a csend. A műtárgyak őrzik értéküket, a jó befektetési lehetőségek közé soroltatnak, azonban az árak nem követik lineárisan az inflációt. Az internetes árveréseken egy barokk ágyvégért például 250 ezer, neoklasszicista ágyért 105 ezer, neobarokk vitrinért 105 ezer, 1870-ből származó ónémet íróasztalért is csak 80 ezer forintot voltak hajlandók fizetni a vevők. Igaz, a Falk Miksa utcai antikvitások kvalitásos kínálata már más árkategóriát képvisel. Ezeknél a kereskedő tanúsítja: nem hamisítottak, valóban abból a korból származnak, amelyet a nevük is visel. Egy tömör diófából és hársfából, dúsan faragott díszítéssel készült neoreneszánsz íróasztal karszékkel, könyvszekrénnyel például 4,2 millió forint.
Nagyházi szerint a reneszánsz, majd a barokk, az empire, a biedermeier, illetve legutóbb a szecesszió és az art deco divatja után az utóbbi években párhuzamosan minden stílus és kor iránt mutatkozik kereslet, ha az minőséget képvisel. „Sőt, csúcsáron csak a kiváló minőséget lehet eladni!” – hangsúlyozza az érvényes trendet. A bútorok közül – bármely korból is származzanak – azok képviselik a relatíve legmagasabb értéket, amelyeken minden darab fa, csavar eredeti. Sokat nyom a latban továbbá, ha készítője ismert, neves mester. December elején például a Nagyházi Galéria és Aukciósház árverésén Kozma Lajos 1930 körül készített art deco tükrének licitje 110 ezer forintról indult, és 650 ezer forintnál koppant a kalapács. A vevők a kisebb műtárgyakat vásárolják, valamint a kihúzható asztalos ebédlő garnitúrákat. „Az antik bútor érzelmi kérdés, fontos, hogy a vásárló, gyűjtő jól érezze magát abban a miliőben, amelyet a több száz éves régiségek keltenek” – ad szempontot a kiválasztáshoz Nagyházi Csaba.
Némileg más a helyzet a régi bútorok legifjabb nemzedékét illetően. A XX. század eleji designerek – például Le Corbusier, Brauer Marcell – eredeti alkotásai Nyugat-Európában már régóta forognak a galériákban, szerepelnek az árverések kínálatában, nálunk viszont ez a piac egyelőre még kialakulóban van. A szakemberek biztató jelnek tekintik, hogy az említett mesterek eredeti tervei alapján készült minőségi, de másolatnak számító bútorok itthon is mind keresettebbek. Ugyanakkor a mai neves bútortervezők exkluzív termékeit illetően a V.A.M. Designnál határozottan úgy nyilatkoztak, hogy máris kialakult egy szerény másodpiac. Mind gyakoribb, hogy egy-egy élő klasszikus használati tárgyát, vagy modern, formatervezett, exkluzív lámpákat, bútorokat az első vevő az eredeti áron képes továbbadni.
