Gyerekkoromban – az 1945 előtti ántivilágban – borzadva hallottam szülőkről (az enyémek normálisan konzervatívok voltak, ilyesmiről szó sem lehetett nálunk), akik finom családba csöppent szerencsétlen gyermekeiket, főleg a lányokat, arra kényszerítették, hogy mindkét hónuk alatt egy-egy könyvvel üljenek az ebédlőasztalnál, így tanuljanak meg szépen, zárt könyökkel enni. Az úri modor e szadizmusa felmentést ugyan nem kap tőlem, legfeljebb egy picivel enyhébb megítélést, ha ma olyan sok asztalra tehénkedő embert látok enni.
Kést szájba venni a legnagyobb illetlenség – szólt a régi polgári kódex, és ezzel ma is egyetértek. Utálatos, ha a finomság után még a kést is lenyalják. De mekkora különbség, ha a régi vágású parasztember bicskával szeli a szalonnát, majd hozzá méretezi a kenyérkockát, és szépen a bicska hegyével szájába helyezi. Ebben kultúra van és esztétikum. Akkurátus szertartás. Semmi köze a késnyalósdihoz.
Már csak azért is szépen kell teríteni és tálalni, hogy az esztétikus díszletek szelíd kényszerrel hassanak a szereplőkre. Az ikszlábú evőeszköztartó ma már kuriózum (gyerekkoromban még ott volt a tányér mellett, akárcsak a damaszt szalvéta ezüst szalvétatartó-gyűrűbe fűzve). Az evőeszköztartó arra is szolgált, hogy a kanalat, villát lefele fordítva helyezhessék el (így illett), billegés nélkül: a nyelén csak akkor látszott a család ezüst monogramja, koronás címere. (Ezek a 12 és 24 személyes szervizkészletek vándoroltak elsőként az ötvenes években a bizományi üzletekbe.) Nagyra becsülöm azt a háziasszonyt, aki ebben a hektikus és goromba világban ma is ad az asztal szépségére, és nem csak akkor, amikor vendégek jönnek. Egyébként is kitűnően főző feleségem az ízléses, színben is harmonizáló asztalra kettőnknek is virágot, derűt árasztó gyümölcstálat rak, és gyertyát gyújt: nem feszesen ünnepélyes, mégis kiemelt eseményt varázsol az étkezésből. (Anti-fast-food.)
Rengeteg régi manír kopott el és tűnt a semmibe a rohanó és ezért óhatatlanul bunkósodó időben. Sok sallangért nem is nagyon kár, ha annyit azért meg kell jegyezzek, hogy olykor az értelmetlen diszciplínának is van értelme ebben a diszciplína nélküli világban. Összeránt. Fegyelmez. Betáplált reflexeinkben figyelmeztet, hogy nem engedhetünk meg mindent magunknak, nem adunk szabad utat majomzsigereinknek.
Maradjunk annyiban, hogy társadalmi háttértől függetlenül általános legfőbb mérték a gusztustalanság. Tilos az, ami nem gusztusos. Ehhez nem kell arisztokrata etikett, sem tánciskola. Korunk engem különösen irritáló választékából kettőt említek. Leves-szürcsölés. Mely úgy jön létre, hogy nem a kanál csőrét dugjuk a szájba, hanem hosszanti oldaláról szürcsöljük a levet, ami megint úgy jön létre, hogy nem emeljük a karunkat a kanállal a szájhoz, hanem az asztalra tehénkedve, lefúrt könyökkel kanalazunk, fejünket lesunyva a tányér, illetve ilyenformán vályú fölé. A másik jelenség, amit nehezen viselek: amikor saját villájával, mellyel már evett, a közös tálból valaki egy újabb húsdarabot feldöfve azt a tányérjára csapja. Miközben az erre szolgáló tálalóvilla dologtalanul hever a kövér húsok mellett.
De vannak (voltak) kedves, megengedő kiskapuk. Gyerekkoromban, amikor a villámra észrevétlenül igyekeztem a falatot hüvelykujjal fölsegíteni, anyám így dorgált: „Ne az ujjaddal, fiam. Csinálj magadnak tolókát.” Ez pedig abból állt, hogy a kenyérszelet héját (mert annak van tolóereje) lefejtve, azzal tologattam a pörköltet az agresszíven rugalmas (mert lerúgja a húst maga mellől) villára. Remek szerszám. Ráadásul néhány tologatás után tocsogósra issza magát szafttal, be lehet kapni, ez a legjobb falat. És készülhet az újabb tolóka. Ma is így szeretem. (Tehát illik. Vagy ahogy az Alföldön mondják: Comme-il-faut!)
