Hatalomra jutása után két évvel, 1975-ben Augusto Pinochet végleg megelégelte az inflációt: úgy vélte, az állandó pénzromlás mélyíti a társadalmi ellentéteket, így erősíti a baloldalt. A hatalmát az antikommunizmus ideológiájából eredeztető diktátor ezért bizalmat szavazott Milton Friedman gazdaságpolitikájának, és az általa képzett chilei közgazdászoknak, a „Chicagói Fiúknak”.
Szabadpiac, átmenet nélkül
Pinochet Friedman és tanítványai javaslata nyomán totális sokkterápiát hirdetett: azonnal leállították a deficit finanszírozására használt bankóprést, 20-25 százalékkal csökkentették az állami kiadásokat, több tízezer állami alkalmazottat elbocsátottak, beszüntették a fizetések és az árak állami szabályozását, felszabadították a tőkepiacokat és magánosítottak mindent, amit csak lehetséges, beleértve a kulcsfontosságú állami rézbányákat is – nem feltétlenül az amerikai vállalkozók kárára. Az új jogszabályok garantálták a tőke biztonságát: szavatolták, hogy a profit egésze kivihető az országból, sőt a valutatábla intézményét bevezetve az escudo árfolyamát a dolláréhoz rögzítették, míg a korábbi rezsimek által támogatott szakszervezeti mozgalmakat felszámolták. Privatizálták az egészségügyet és az állami nyugdíjalapot is.
A sokkhatás nem maradt el: 1975-ben a nemzeti termék értéke 13 százalékkal zuhant, az ipari termelés 28 százalékkal csökkent, a vásárlóerő pedig az 1970-es szint 40 százalékára esett vissza a munkanélküliség rohamos növekedése mellett. Friedman ekkor levélben vigasztalta Pinochetet, amelyben az állt: mindez csak az elmúlt negyven év elhibázott, korporativista gazdaságpolitikájának eredménye.
A terápia 1978 és 1981 között éreztette jótékony hatását, a chilei „gazdasági csoda” ekkor vált világszerte ismertté: az időszakban 32 százalékkal bővült az ország gazdasága, bár a reálkeresetek mintegy húsz százalékkal alacsonyabbak maradtak a tíz évvel korábbinál.
A növekedést azonban nagy részben külföldi tőke táplálta a rögzített devizaárfolyamon keresztül: a mesterségesen erősített hazai deviza olcsóvá tette az importot, mérsékelte a kivitelt, az állandósuló deficitet külföldi forrásból finanszírozták, ráadásul az olcsó hitelek nyomán az 1978-as 2 milliárdról 1982-re 14 milliárd dollárra nőtt a chilei gazdasági szereplők adósságállománya. A buborék végül Chile fő exportcikke, a réz világpiaci árának zuhanása nyomán pukkadt ki. (Hasonló utat járt végig az argentin gazdaság az évezred elején – a szerk.)
A GDP 15 százalékkal zuhant, a munkanélküliség 30 százalékosra emelkedett, a csődbe ment cégek száma megháromszorozódott, a központi bank valutatartalékainak 45 százalékát elveszítette, a bankrendszer pedig összeomlott. Pinochet az escudo leértékelésére kényszerült, amivel súlyos csapást mért azokra, akik a hazai devizában tartották megtakarításaikat, vagy dollárban adósodtak el, de escudóban kapták fizetésüket – vagyis az ország többségére. A monetarizmustól ekkor visszakozott először a diktátor: a bankok többsége ismét állami irányítás alá került, és az állam a pénzügyi szektor egészét ellenőrzése alá vonta.
Szegénységhez vezetett a monetarizmus
A pinocheti gazdaságpolitikai modell bírálói szerint a szabad piac lassította a növekedést: míg 1974 és 1989 között átlagosan 2,6 százalékkal bővült a gazdaság, addig 1951 és 1971 között a növekedés üteme 4 százalékos volt. A radikális szabadpiaci modell ráadásul növelte a szegénységet: 1980 és 1990 között a nyomorban élők aránya 12-ről 15 százalékra emelkedett, míg a szegénységben élőké 24-ről 26 százalékra nőtt. A diktátor hatalmának végén, 1990-ben országa lakosainak 40 százaléka, összesen 5,2 millió ember élt szegénységben.
Az Egyesült Államok nemcsak ideológiával, de politikájával is támogatta a chilei diktátort. Carter elnöksége alatt ugyan elhidegült a két állam viszonya, mert a demokrata elnök az emberi jogok betartatását tartotta legfontosabb külpolitikai céljának, de Reagan republikánus kurzusa ismét másfajta ideológia alapján politizált: az ország első női ENSZ-nagykövete, Jane Kirkpatrick 1981-től a kommunistaellenesség jegyében normalizálta a két ország kapcsolatát.
Első kézből egyre kevésbé értesülhetünk a már gazdaságtörténetinek mondható eseménysorról: Milton Friedman november 15-én, Jane Kirkpatrick december 8-án, Augusto Pinochet december 11-én halt meg.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
