Mindez tovatűnt 1944-ben, a németek bevonulásával. Helyükbe lépett a bujkálás a svéd követség védelme alatt álló házban, a Gellért-hegyen, a fel nem robbant bombák a pince tetején, végül a nyilasok, akiket nem érdekelt az erős katolikus neveltetés, csak a zsidó származás. Összeterelték a családot. Ekkor evett meg Zwack Péter több tábla Hersheyt. Azt gondolta, ezt többet már nem teheti meg. Ha az utolsó percben nem lép közbe Lars Berg, a hatalmas termetű, pisztolyt hordó svéd követtanácsos, aki szabályosan elzavarta a nyilasokat, akkor valószínűleg így is történik. „Hat életem volt eddig, a hatodikat most élem. Az ember annyi mindenen ment keresztül” – mereng el a gyáriparos.
Peregnek a kockák. A második élet beégett emlékképe a trieszti kikötő, s az ott horgonyzó angol flotta; Zwack Péter letérdel, és sírva fakad. Maga mögött hagyta az államosítást, a politikai terror egyre elviselhetetlenebb légkörét. Apja egy szovjet teherautón, egy ráborított benzineshordó alatt menekül Bécsbe, viszi az Unicum igazi receptjét, amit itthon maradó nagybátyja csak hiányosan ad át a kommunistáknak. Ő Jugoszlávia felé vonatozik, átgyalogol az akkor még lazán ellenőrzött határon, és meg sem áll Triesztig; 1948. január elsejét írunk. Apja vagyonát zárolták, neki annyi pénze sincs, hogy felhívja helyben élő barátját, Ullmann Györgyöt, úgy kap valakitől száz lírát. „Gyurika megörült nekem: de jó, hogy itt vagy, az angol flotta admirálisa fogadást ad az újév tiszteletére. Hoztál szmokingot?”
“Konzervatív liberálisnak tartom magam, ha létezik egyáltalán ilyen kategória.”Fotó: Sárosi Zoltán
Zwack Péter természetes adottsága, hogy minden környezetben fesztelenül, jól tudja magát érezni, sőt, vonzzák is az ellentétes helyzetek. Proli haverok a nagypolgári miliőben, szmoking háromnapnyi étlen-szomjan menekülés után, később Rómában nappal vegetálás minimális pénzen, majd megélhetés benzines hordók mosásából, este viszont dolce vita a legjobb társaságokban, ahová bejárást engedett a hozott név. De a harmadik, az amerikai életbe – amikor már rendeződtek a viszonyok, újra együtt volt a család, és volt pénz is – bőven belefért, hogy alkalmanként Bobby Kennedyvel teniszezzen, hétvégén viszont az emigráns focibajnokságban rúgják fejbe, s törjék el több bordáját. „Ezek véres meccsek voltak. A külföldi bevándorlók nagy része elkeseredett ember volt, minimális megélhetéssel, hétvégén jött ki belőlük az agresszivitás.”
INKOGNITÓ KIZÁRVA. Az ellentétek iránti vonzódás magyarázhatja találkozónk helyszínének a megválasztását is. A Rosenstein a Keleti lepukkant környékén, egy sivár mellékutcában, kinézetével nem sokat árul el arról, hogy miért borultak itt sírva-kacagva egymás nyakába a Wittman fiúk, s emlékeztek meg konyhájáról később is mint a nemzeti örökség részéről. Persze Zwack Péterrel lehetetlenség tesztelni, hogy a konyha valóban szerelem, a kiszolgálás pedig maga a megbocsátás lenne a környezetért. Először is keveset eszik. Amióta kisfiú korában szétrepedt rajta a rövidnadrág, szinte már anorexiásan gyűlöli a kövérséget. Másodszor pedig esetében az inkognitó ki van zárva. Ahogy belép, a tulaj fogadja és kíséri az asztalhoz. Rosenstein Tibor a maga nemében ugyancsak fogalom. A nyolcvanas években, az Akácfa utcai legendás Kispipa konyhafőnökeként vált a sert.sült-pár.káp.-pir.burg.-os kommunista gasztrotörténelem egyik belső ellenállójává. Rövid főhajtással tisztelgünk a Kispipa előtt, ami humánus árszabású déli menüjeivel a kezdő hírlapírókat is kulináris másként gondolkodásra bujtogatta.
Zwack Péter csak esténként engedi át magát a termékellenőrzésnek (konyakospohárból és nem lehűtve), úgyhogy ásványvíz mellett társalgunk, immár az amerikai évekről. A harmadik életet leginkább ez jellemzi: „Mindent elkövettem annak érdekében, hogy ne legyek emigráns. Fiatalember voltam, imádtam Amerikát, belevetettem magam az életbe.” Emellett alulról indulva, fokozatosan bedolgozta magát a szesziparba, befejezte a még Pesten elkezdett egyetemet, benősült az amerikai high societybe. „Én mindig azt tartottam, hogy az emigrációnak bele kell olvadnia a kinti életbe, megőrizve nemzeti karaktereit. Az amerikai magyarok azonban szinte soha nem tudtak alkalmazkodni. Arra voltak büszkék, hogy elszigetelődnek és politikailag gyakran szélsőségesebben jobboldaliak, mint más országok emigrációi.” Volt például egy magyar tiszti klub, a tagjai egymásnak adományoztak katonai rangokat, és egy kinti magyar szabó uniformisokat is varrt nekik. Havonta összejöttek és ezredes úrnak meg generális úrnak szólítgatták egymást. „Közben a magyar emigráció lobbiereje nulla volt, szemben a csehekével vagy a lengyelekével. Egyedül Eckhardt Tibornak volt bejárása a Fehér Házba.” Már jóval később, rövid életű nagyköveti karrierje alatt is meggyűlt a baja az „amerikásokkal”. „Itthonról megpróbáltak meggyőzni, hogy nekem elsősorban a kinti emigrációt kell szolgálnom. Elutasítottam. Én azt éreztem elsődleges feladatomnak, hogy Magyarországnak jó hírnevet szerezzek, és befektetőket vonzzak ide. Ezt nem értették meg.”
Mint ahogy sokan ma sem értik, hogy az új magyar demokrácia első amerikai nagykövete miként lett az ezredforduló után az SZDSZ képviselője és ügyvivője. „Amikor itthon az embert kvázi hazaárulózzák azért, mert liberális, akkor jó volna az itteni uraknak gondolkodni kicsikét, hogy a Kennedyek vagy Clinton hazaáruló volt-e. Márpedig én a Kennedy-korszakban lettem liberális. Nekem a tenisz nagy dolog volt, mert ennek révén rengeteg embert ismertem meg. A legnagyobb élményem volt, hogy párszor Bobby Kennedyvel teniszeztem együtt. És akkor láttam, hogy a sportban hogyan ütközik ki a karakter. Emlékszem a kék szemeire, s hogy soha egy szót sem szólt játék közben, de meghalt minden pontért. Nem volt elveszett labda.”
POLITIKAI KAPCSOLATOK. Zwacknál azonban a liberalizmus igen tág fogalom, mindenekelőtt az abszolút nyitottságot jelenti. „Konzervatívnak neveltek, és nagyon sok tekintetben az alapértékeim ma is hagyományosok. Egyebek közt az is hozzátartozik, hogy az ember tartja az adott szavát, a pontosság, szavahihetőség kérdésében nagyon is konzervatív vagyok. Tulajdonképpen konzervatív liberálisnak tartom magam, ha létezik egyáltalán ilyen kategória. Antall József volt ilyen, akinek én nagyon nagy tisztelője voltam és vagyok, úgyhogy ebből a szempontból magamat is antalli karakterként jellemezném.” Jó kapcsolatokat ápol a politikai élet teljes spektrumában. Derűvel emlékezik meg Torgyán Józsefről, méltatja fideszes ismerőseit, s a kényszerű nagyköveti búcsú ellenére sincs rosszban Jeszenszky Gézával. „Nem egy nyelven kommunikáltunk az akkori diplomáciai vezetéssel. Beszéltek angolul, de nem értették az amerikai gondolkodásmódot. Jeszenszkyt, aki kiküldött, majd visszahívott, becsületes, tisztességes embernek tartom, de más a világlátása, a gondolkodásmódja.”
Valószínűleg azt sem a volt külügyminiszter intézte el, hogy miután Zwackot hazarendelték, a parlamenti büfében egy évig nem lehetett Unicumot kapni. Ez azonban csak derűs anekdota ahhoz a csak tavaly lezárult vesszőfutáshoz képest, amelynek a tétje több mint egymilliárd forint volt. Egy több évre visszanyúló szövevényes jövedékiadó-ügyről van szó, amelyből politikai felhangokkal fűszerezett, csinos botrány kerekedett. A Zwack Unicum Nyrt. minden lehetséges parlamenti és jogi fórumon elégtételt kapott, de az ilyen kabátlopásos történetekből sosem jön ki jól egy, az üzleti tisztességet sikeres marketingeszközként alkalmazó családi vállalkozás. Zwack Pétert saját bevallása szerint óvatossá tette az eset, mégsem rejti véka alá az indulatát. „Ez egy gyalázatos dolog volt. Ha a politikát ennyire összemossák az üzlettel, az nem egészséges valami, s jól tükrözi a jelen állapotokat. Igaz, hogy Olaszországban időnként verekednek a parlamentben, de mi nem is beszélünk egymással. Ez talán még rosszabb.”
Olyannyira, hogy már csak jobb jöhet. Ösztönemberként bízik is a javulásban. „Nem tudom megmagyarázni, miért. Elképzelhető ugyan, hogy az MSZP megcsináltatja Gyurcsánnyal a szükséges, de nagyon népszerűtlen intézkedéseket, és majd egy év múlva leváltja. De ma még én nem igazán látok a szocialistáknál olyan személyiséget, aki ezt folytatni tudná. Orbán esetében pedig az ember reméli, habár a zsigereiben is vannak az indulatok, mivel intelligens ember, fel tud hagyni a csak konfrontatív, mindent elutasító politikával, amely nem jó az országnak. Ha nem, a Fideszben akkor is érzékelek olyan erőt, amely változtatni képes. Ott sok a tehetséges fiatal a vezetésben, ilyenekből ma még jóval kevesebbet látok az MSZP-ben. A programot viszont most már végig kell vinni, és ha valaki ezt meg tudja csinálni, az Gyurcsány. Abba kellene már hagyni ezt az idejétmúlt kommunistázást meg fasisztázást. Ráadásul külföldön teregetni a hazai szennyest, az végképp megbocsáthatatlan!”
A Rosenstein kis titkainak egyike, hogy bár már bő egy órája beszélgetünk az üveg ásványvíz mellett, a pincér csak akkor jelenik meg, amikor épp’ felmerül: most már azért valamit enni is illenék. Zwack auráját azon érzékelem, hogy olyan természetes könnyedséggel kérek tilápiát parajágyon, mintha „von Haus aus” tudnám, hogy egy csodálatos fehér húsú halat (mint utólag kiderül: kéksügért) kapok majd mennyei ízharmóniában. Zwack csak egy szelet roston sült fogast kér, majonézzel. „Semmi bélszín?” – provokálom. Elmosolyodik. „Én életemben nem ettem még bélszínt. Nem is értem, honnan jött ez a gyerekes dolog.” Debreczeni József Orbán-könyvének egyik epizódjáról van szó, amely szerint 1994 tavaszán Zwack a Vállalkozók Pártjának elnökeként meghívta egy előkelő étterembe az úgynevezett liberális blokk másik három pártjának vezetőjét, Orbán Viktort, Pető Ivánt és Nagy Tamást, s míg magának bélszínt szolgáltatott fel, a többieknek csak hátszínt. Orbán nem nyúlt a tányérjához – írja Debreczeni – s attól kezdve tudta, hogy Zwackban nem lehet megbízni és szövetséget kötni vele. „Orbánnal néha találkozunk, és barátságosan kezet fogunk. Annak idején, 1994-ben négypárti jelölt voltam, ő is támogatott. Továbbra is jó kapcsolatban szeretnék lenni vele” – zárja rövidre a témát Zwack, anélkül, hogy magyarázatot keresne a hírbe hozásra.
Közben a zsebéből előkerülő zacskóból kipakol az asztalra: féldecis unicumos üvegben saját préselésű olívaolaj, kis szelencében erős fűszer, másikban bors. „Akik látnak, azt mondják, meg vagyok őrülve, de ezek a kis dolgok azok, amelyek az életet teljessé teszik.” A negyedik, a toszkánai élet attribútumai. Részben a kis dolgok miatt hagyta ott két évtized után Amerikát. „A szagok, a remek kis olasz bárok és az emberek vonzottak. Rettentően szeretem Amerikát, de van az ottaniakban egy néha elviselhetetlen naivság. Ráadásul ahhoz, hogy Amerikában jól éljen valaki, rengeteg pénz kell. Olaszországban nem.” Részben pedig a nagy dolgok hozták vissza Európába: válás, új munkahely, új szerelem. Egyre erősebb kötődés az Olaszországban virágzó családi vállalkozáshoz, végül egy új feleség: Anne, és két közös gyerek az Amerikában hagyott öt mellé.
Újabb két évtized, újabb snitt. Ötödik élete Magyarországról és a családi vállalat visszaszerzéséről szól. Fejest ugrott a hazai közéletbe is: újjá akarta szervezni a Gyáriparosok Országos Szövetségét – „de mondjuk úgy, hogy nem egészen korrekt módon megelőztek” -, majd jött a kérészéletű diplomáciai pálya. Megtanulta azt is, ha valaki azt mondja, hogy „ennek semmi akadálya sincsen”, akkor jobb az egészet elfelejteni. Négy évtized távollét után viszonylag gyorsan akklimatizálódott.
HAZAÉRVE. S hogy mikor fordult át az ötödik élet a hatodikba? Amikor 1994-ben függetlenként egyéni képviselővé választották, és a Parlament lépcsőjén először felmenve ízlelgette magában a honatya szó zamatát? Vagy miután a család végleg utána költözött, és Sándor fia valamint Izabella lánya egyre jobban részt vesz a Zwack Unicum munkájában, illetve a stratégiaiként kezelt borágazatban? Mindenesetre most már csak a második hazája Olaszország. „Én egy hallatlanul büszke magyar vagyok. Büszke arra, hogy magyar lehetek, arra is, hogy itt élek.” Az ebédhez nyakkendőt kötött, ami szintén elképzelhetetlen lett volna régebben. „A feleségem rám szólt, hogy bizonyos kor után jobban néz ki az ember nyakkendőben.” S az is az újabb élet jele, hogy bár most is ügyel arra, melyik profilját fényképezik, de nem akar automatikusan letagadni húsz évet a korából. Jövőre lesz nyolcvan.
Ám nem számolgat. Liberalizmusa részének tekinti azt is, hogy a jelenen kívül a jövőben él, nem pedig a múltban. Aktívan ma nem politizál, drukkol az SZDSZ-nek a Kuncze Gábor utáni korszakra. Leginkább a vállalat exportjának bővítése és innovációs tevékenysége foglalkoztatja. Felbukkant egy régi szerelem, a Ferencváros, bár valószínűbbnek tűnik, hogy anyagilag nem száll be a reménytelenül eladósodott klubba. És persze ott vannak még a kis dolgok is. „Ilyen jó halat már régóta nem ettem” – sóhajt a pincérnek. „Gyakrabban kellene idejárnom.”
Miért is ne? A hetedik élet még hátravan. Mici nagynénje – Ady szerelme, a Mylitta versek ihletője – például 94 évig élt.
