Stílszerűen Tisza cipőre, fehérre, minima 44-esre, mert mi aztán megmutatjuk, hogy nagylábon élünk. A cipőt olyan felületként használták, mint a papírlapot, videoszalagot. A fűzős bőrdarab gondolathordozóvá vált, befestették, rányomtattak, applikáltak, csináltak mindent, amitől már a legkevésbé sem emlékeztetett cipőre, és ez mégiscsak nagy dolog ebben az univerzalizált világban. Terveztek a Tiszára felhőkarcolóból álló túlnépesedett várost éppúgy, mint angyalszárnyakkal keretezett rózsaszínt, rémisztő rajzfilmest és tengeren horgászó óperenciásat.
A Sneaker Pimps névre hallgató kiállítás a street-art kultúra lenyomata – hirdetik a szervezők -, egy echte városi műfaj, a cipők között tehát nem véletlenül volt gördeszkás, gyilkosos géppisztollyal, autós pöpec felnivel és kreatív-homeless fazonú. A legüdítőbb mégis az a pillanat lett a neonok alatt, amikor a műfűvel beborított egyen-cipőről az orrom előtt szállt fel egy eltévedt bogár.
Nekem tetszik ez a cipőtervezősdi. Mert ahogy divatba jött a csináld magad ajándék, és Európa-szerte fellendült a „fesd be”, „ragaszd rá” kellékek piaca, és többen meggazdagodtak az egyedi pólógyártáson, miért is ne tervezhetnénk mi magunk a tornacipőnket? Bemennénk a Copy Generalhoz, és nyomatnánk, varratnánk rá valamit, hogy rátaláljunk a másság vállalása és a hivalkodás közötti keskeny ösvényre, és nyugtázzuk a különbséget a különösség és a különcség között. Mert kérünk a farmer és a tornacipő adta szabadságból, de az egyformaságból kösz, nem.
Nincs ebben semmi különös; nem véletlen, hogy a cipő két évezreden át a nincstelenség, illetve a jómód, az erény vagy a kacérság jelképe volt, inkább, mint bármilyen ruhadarab. A római császárnék aranyból öntették szandáljuk talpát, egy korral odébb pedig a gazdagok selyematlaszból varrattak maguknak cipőt, miközben a ferencesek faszandálban hivalkodtak puritánságukkal.
A cipő nem csak a kor és a lélek tükre, de – bár kevéssé pontos – geoazonosító is. Az afrikaiak tehéntrágyában puhították azt a marhabőrt, aminek már a gondolatától is kirázta a hideg a hithű hindukat. Ezért Indiában faszandálban kopogtak, amelyet a gazdagok ezüsttel mintáztak, Szíriában pedig elefántcsonttal díszítettek. Ugandában széles papucsokban jártak, hogy megóvják a talpukat a köves talajtól, Pakisztánban keskenytalpúban, hogy könnyen kiszóródjon belőle a homok.
S hova jutottunk? Tornacipőhöz. Itt is, ott is. De idáig lúdtalpak, kalapácsujjak milliárdjai koptatták az utat, ésszerűtlen magassarkúak évezredes diktatúrája vezetett a tűsarkúak trónfosztásáig. Aztán 1920-ig kellett várni, amíg a nők teste és lába is felszabadult, és amikor egy lapos cipő már nem szegénységet, hanem merészséget és lezserséget sugallt. De ne felejtsük el, hogy ehhez Katharine Hepburnnek és Marlene Dietrichnek kellett bevállalnia.
A lapos cipőből egyébként hatvan év és egy véletlen csinált utcai tornacipőt. Ha 1980-ban New Yorkban nincs hosszú közlekedési sztrájk, a nők talán sosem húzták volna fel a kosztümjükhöz a futócipőjüket. De megtették, több ezren, és hát tudnivaló, hogy divat az, amin tegnap még mindenki nevetett, ma meg már mindenki hordja.
Ezzel együtt, valljuk be, egy Nike vagy Adidas cipő nem üzen semmit. Se társadalmi helyzetet, se ízlést, legkevésbé pedig nőiességet. Lehet, hogy ezért próbálkozott annyi tornacipő-tervező csajos ötletekkel? Kán-kán sarkú tornacipővel, angyalkással és virágoskertessel? Mert bár a lapos sarok a nőnek maga a megváltás, egyben az unalom is. A magas kín, de olyanok vagyunk benne, amilyennek látszani akarunk. Feszesek, magabiztosak és fiatalok. Mert ruhát ki lehet hízni, de cipőt sosem. A magas sarok ösztrogén és progeszteron, kaland, a férfitekintetek mágnese. Ezért mondhatta George Bernard Shaw: „Aki a magas sarok ellen ágál, legalább arra ügyeljen, hogy nagyon elegáns kalapban tegye.”
