Másodpercekig gondolkodott csupán a válaszon Angela Merkel, amikor egy újságíró a minap sajátos kérdéssel lepte meg. „Hogy miben hasonlít a német futballválogatott és a kormány? Nos, leginkább abban, hogy a nemzeti válogatott futballistái is különböző csapatokból kerülnek ki, mégis együtt kell játszaniuk” – felelte a német kancellár.
Való igaz, a 2005. szeptemberi választásokat hajszállal megnyerő konzervatív CDU/CSU pártszövetség számára szintén kényszer volt a szociáldemokratákkal két hónapi alkudozás után tető alá hozott, és pontosan egy esztendővel ezelőtt, 2005. november 22-én parlamenti eskütétellel szentesített kormánykoalíció. Olyannyira, hogy a pártszínek alapján a német sajtóban csak „rot-schwarz” (vörös-fekete) koalícióként emlegetett Merkel-kabinetet annak idején meglehetősen szkeptikusan fogadták az elemzők. Amikor ugyanis két politikai erő ennyire eltérő eszmerendszer mentén gondolkodik, az együttműködésük könnyen zátonyra futhat. Ha pedig netán mégis működőképesnek bizonyul, annak ára általában súlyos kompromisszumok egész sora.
A bizonytalan indulás ellenére „Angie” gyorsan belopta magát a német polgárok szívébe. A népszerűsége tetőpontján a lakosság több mint 80 százaléka által elismert kancellár biztos kézzel fogta össze a koalíció három pártját. Nem hiába tartják a „kis lépések” politikája mesterének, Merkel eleinte félretette a konfliktusgeneráló belpolitikai feladatokat, és elsősorban a sikerterületekre koncentrált. Külpolitikai téren gyorsan begyűjtött néhány látványos győzelmet. Ehhez szinte nem is kellett más, mint békülékenyebb hangot megütni elődjénél, Gerhard Schrödernél, aki gyakran – különösen az Egyesült Államokkal szemben – kifejezetten konfrontatív diplomáciát folytatott. Így George W. Bush Washingtonban már-már látványos összeborulással fogadta a transzatlanti együttműködés erősítésére törekvő Merkelt. Brüsszeli látogatása pedig azt erősítette, hogy Németország ismét visszatér majd az Európai Unió egységére és működőképességére törekvő régi szerepkörbe.
FÖDERALIZMUS REFORM. Mindemellett Németország első női kancellárja otthon tető alá hozta a föderalizmus reformot, amelynek ez év szeptember elsejei életbe lépése a szövetségi köztársaság történetének alighanem legnagyobb léptékű alkotmánymódosítása volt.
A német EU-elnökség várható prioritásai
EU-REFORM.
• A növekedés erősítése, a foglalkoztatás bővítése a verseny-képesség erősítését célzó lisszaboni stratégia teljesítésével
• Az unió alkotmány-szerződéséről folytatott vita továbbvitele
• Az euróövezet alapját képező stabilitási és növekedési egyezmény szigorú betartatása, ami a fenntartható gazdasági növekedés alapja
ENERGI APOLITIK A
• Működő uniós belső piac megteremtése az áram- és a gázszolgáltatásban
• A nemzetközi szinten magas európai energiaárak versenyképessé tétele, illetve a hatékonyság javítása
• Átfogó európai energiahatékonysági stratégia kidolgozása
ADÓZÁS
• A tagállamok ösztönzése arra, hogy erőteljesebben foglalkozzanak a közvetlen és közvetett adók harmonizálásának kérdésével
BŐVÍTÉS
• Alapvető német érdek Bulgária és Románia EU-csatlakozásának gördülékeny lebonyolítása
• Berlin támogatja Törökországot a csatlakozási partnerség elérésében
VERSENYPOZÍCIÓ
• A transzatlanti gazdasági integráció további elmélyítése
• EU-szintű fellépés azért, hogy Kína ne alkalmazzon a külföldi vállalatokkal szemben a piacra jutást gátló nem-tarifális korlátozásokat
• Folytatni kell a párbeszédet Indiával az ottani piac liberalizálása érdekében
• Elő kell mozdítani az Oroszországgal kötendő partnerségi és kooperációs megállapodás létrehozását szolgáló tárgyalásokat
• Meg kell kezdeni az európai nyersanyag-stratégia kifejlesztését
Merkel emellett felemelte a nyugdíjkorhatárt 67 évre – elébe menve ezzel a nyugdíjrendszer fenyegető összeomlásának -, valamint megkurtította a szociális támogatási rendszert, hogy ezzel is elősegítse a költségvetési egyensúly helyreállítását.
Mindeközben az „Európa betegének” tartott német gazdaság is erőre kapott. Beindult a növekedés – hála a világgazdasági konjunktúrának és az export hagyományosan gyors bővülésének -, és a tavalyi 0,9 százalékos GDP-növekedés után 2006-ban a várakozások szerint akár 2,5 százalékra is gyorsulhat a tempó. S hogy a kép még szebb legyen, ezzel párhuzamosan az állástalanok száma is látványosan csökkent. Míg Schröder alatt 5 millió fő fölé is fölkúszott a munkanélküliség, a legutóbbi kimutatás szerint az aktív népességnek ma már „csak” 9,8 százaléka, vagy-
is 4,1 millió fő számít hivatalosan munkanélkülinek.
Hiába szökött a magasba a népszerűsége, Merkel kellően józan maradt ahhoz, hogy ne értékelje túl a kezdeti sikerek jelentőségét. „A puding próbája az evés” – értékelte még az év elején szkeptikusan a közvélemény-kutatási adatokat. Joggal volt óvatos, hiszen még számos, a német gazdaság versenyképességének erősítéséhez szükség reformfeladat várt rá, így az adózás, valamint a nagy elosztórendszerek – az egészségügy, a munkanélküli-ellátás és a családtámogatás – átalakítása. Márpedig a kereszténydemokrata-keresztényszocialista pártszövetség győzelmét hozó tavaly szeptemberi választások azt jelezték: a németek elfogadják és akarják ugyan a „műtéti beavatkozást”, de azért lehetőleg úgy, hogy ne fájjon.
BETEG EGÉSZSÉGÜGY. Ez persze ilyen horderejű reformok esetében nem megoldható. Nem csoda, hogy már az első „vágásoknál” jött is a kiábrándulás. Ráadásul az egészségügyi reform a koalíciós partnerek között is jókora feszültséget okozott. A 123 éve ugyanabban a struktúrában működő – s napjainkban a világ harmadik legdrágább rendszerének tartott – német egészségbiztosítás átalakítását a kereszténydemokraták egy, az egyén jövedelmétől függő megoldással képzelik el, s a magánbiztosítási formákat helyeznék előtérbe. Ezzel szemben a szociáldemokraták az egyenlőségi modell hívei, s az egészségbiztosítási pénztáraktól várják a megoldást. Angie nem vitte kenyértörésre a dolgot. Koalíciós kompromisszum született, amelynek lényege egy befizetésfüggő alap létrehozása. Az ötlet azonban nem nyerte el a közvélemény tetszését. Ráadásul a megvalósulása is kérdéses, hiszen a megállapodás bejelentésekor a kancellár már csak 2009-től tartotta reálisnak a rendszer bevezetését – az pedig Németországban a soron következő választások éve.
„Kockáztassunk meg egy kicsit nagyobb szabadságot” – hangzott Merkel mottója a beiktatásakor. Eleinte ez látványosan működött is, az elmúlt hónapok után azonban sokan érzik úgy, hogy az emlegetett szabadság azt jelenti: a kancellár feladja saját meggyőződését a politikai alkuk érdekében. Ez az „imázsváltás” pedig meg is tette a hatását: ma már csak minden harmadik német ért egyet a nagykoalíciós kormány intézkedéseivel, s Merkel népszerűségi mutatója is legalább 15 százalékpontnyit zuhant.
A kancellár mindazonáltal nem esett kétségbe, inkább gyorsan más területre evezett. Rövid idő alatt tető alá hozta a megegyezést a 2007-től bevezetésre kerülő adóreformról, ami gyors versenyképességi előnyökhöz juttathatja a német gazdaságot. A leginkább a kereszténydemokraták elképzeléseit tükröző csomag értelmében az iparűzési adó 38,6 százalékról 29,8 százalékra csökken, a társasági adót pedig a jelenlegi 25-ről 15 százalékra mérséklik. A tőkejövedelmek adóztatásának felső kulcsát 25 százalékban maximalizálják, szemben az eddigi – a személyi jövedelemadó szabályainak megfelelő – rendszerrel, amely akár 42 százalékos adóterhelést is megengedett.
A nagykoalíciónak annak idején tiszavirág-életet jósló elemzők immár nem az előrehozott választások vagy más koalíciós leosztások lehetőségét latolgatják. Ma sokkal izgalmasabb, hogy a rot-schwarz iszapbirkózás végül milyen eredményekre vezet. Egyelőre minden lehetőség benne van a pakliban. A közeljövőben akár Merkel népszerűsége is javulhat még, hiszen erre egészen kiváló lehetőséget kínál 2007 első féléve, amikor Németország veszi át az Európai Unió soros elnöki posztját (a célkitűzéseket lásd keretben), ráadásul egyidejűleg a legfejlettebb nyolc ipari ország, azaz a G8 csoportjának is az élére áll.
