Az olaszliszkai cigány és nem-cigány családok egyaránt (!) rettegésben élnek, és más településeken bújtatják el gyerekeiket a bosszúállók elől, a rettegés miatt a cigányok képtelenek részt venni a szüreti munkálatokban (Népszabadság, 2006. október 31.). Sajnos Horváth állításai félrevezetőek. Nemcsak azért, mert Olaszliszkán már október közepén mindenki leszüretelt, a romák tehát akkor sem szüretelhettek volna, ha akarnának. Első kézből tudom, hiszen a község határában lévő Vayi dűlőben két hektáron jómagam is tíz éve szőlőtermesztéssel és bortermeléssel foglalkozom. A lincselés egyébként a szüreti munkaidő kellős közepén, fényes nappal történt, de a falu lakosságának egy bizonyos, elég pontosan körülírható része ebben az időpontban sem a szőlőhegyen, hanem portája előtt semmittevéssel töltötte az időt.
Sajnos a helyzet sokkal rosszabb, mint ahogyan azt a magyar sajtó tálalja. Igaz ugyan, hogy a faluban mindenki fél, de a fehérek nem a szkinhedektől, hanem a romáktól, olyannyira, hogy még az is felmerült, gyűjtést rendeznek bőrfejűeknek, hogy jöjjenek a faluba rendet tenni…
Fotó: Lakos Gábor
GYÖKERESEN ELTÉRŐ MENTALITÁS. Etnikai konfliktusról van szó, nem csak gazdaságiról. Annak ellenére kell ezt mondanom, hogy nem zárható ki teljesen: az elkövetők akkor is agyonverték volna az elsősegélyt nyújtani akaró sofőrt, ha ő maga is roma származású. Közöttük is előfordulnak (nem is ritkán) hasonló jellegű erőszakos konfliktusok, csak ezek nem kerülnek a nyilvánosság elé. Ugyanaz a cselekedet, amely az erősebb jogára épülő közösségekben megszokottnak tűnhet, más feltételek mellett elviselhetetlennek minősül. Az önmagában etnikumsemleges gyilkosságnak ez ad etnikai színezetet.
Egyre több érdeksérelem adódik abból, hogy vidéken két, gyökeresen más mentalitású közösség él egymás mellett úgy, hogy az erőviszonyok folyamatosan az egyik javára tolódnak el. Érdekes jelenség, hogy a nagyvárosokban az együttélésre több pozitív példa található, minden jel szerint itt sikeresebb a beilleszkedés. Szinte az összes budapesti építkezésen dolgoznak romák, ami cáfolata a cigánysággal szembeni, munkakerülést hangoztató előítéletnek. Másrészt a városi lakosság be nem illeszkedő csoportjai (például a hajléktalanok) között kifejezetten sok nemroma származású személy található, ezért városokban még az sem jelenthető ki, hogy bizonyos „problémás” szociális helyzetekben 99 százalékban cigányokkal lehet találkozni.
Nyilvánvaló, hogy a bűncselekmények elkövetői nem bőrszínükből, hanem szociális helyzetükből és szocializációjukból adódóan követik el tetteiket. Az is nyilvánvaló azonban, hogy vidéken bizonyos viselkedési formák, mint például a 13 évesen elkezdődő anyaság, a hat-nyolc gyermekes családnagyság, és a földművelésben, és ezzel együtt a falu életében való részt nem vétel elsősorban egy pontosan körülírható, etnikailag meghatározott csoport egy részét jellemzik, míg egy másik csoportra ez 99 százalékban nem jellemző. Fordítva is igaz ez: a diszkrimináció elkövetői is pontosan körülírható etnikai csoportot adnak ki, a nem-cigányok csoportját. Álságos ezért, ha tagadjuk, hogy nem léteznek olyan típusú konfliktusok, amelyeken a két tábor cigányokra és nem-cigányokra osztható.
Természetesen megvan annak az oka is, hogy a cigányok egy része miért nem akar dolgozni. A rendszerváltás 16 éve alatt erről a magyar állam (is) leszoktatta őket. A 70 százalékos munkanélküliséggel küszködő községben azt tapasztalhatták, hogy mezőgazdasági munkákból megélni nehéz, ellenben segélyekből és a szociálpolitikai támogatásokból lehet pénzhez jutni. És a magyar állam támogatta ezt. A 13 éves korától folyamatosan gyermekeket szülő, de azokat normálisan felnevelni képtelen anyáknak az állam szocpol címén pénzt ad, hagyja, hogy a kiszolgáltatottak üzérkedjenek, elkótyavetyéljék segélyekből épített házaikat, miközben folyamatos munkalehetőséget nem biztosítanak nekik.
Helyiekkel beszélgetve borzasztó hallani azokat az indulatokat, amelyek pártállástól teljesen függetlenül (!) nyilvánulnak meg. A kérdésben tökéletes egység tapasztalható a helybeli nem-cigányok között. Már ebből is nyilvánvaló, hogy a konfliktus etnikai színezetű, hiszen a vélemények etnikai csoportok szerint azonosíthatóak. Elgondolkodtató, hogy a nem-cigányok cigányokkal kapcsolatos véleményében vidéken pártpolitikai preferenciák még ma sem játszanak semmilyen szerepet. Talán ez az egyetlen kérdés, amiben szocialista és fideszes szavazók között teljes egység nyilvánul meg. Hosszú távon ez a teljes egység veszélyes is lehet, tekintettel arra, hogy az egyre fokozódó ellentétek és a vidéki nem-cigányok lesújtó tapasztalatai a radikális megoldások hirdetőinek kedveznek.
Aki 10 éven keresztül kiesett a munka vérkeringéséből, attól szinte reménytelen elvárni azt, hogy beilleszkedjen a társadalomba. Azoknak, akik Olaszliszkán a Kossuth utcában és környékén élnek, senki sem ad munkát, mert előre lehet tudni, hogy abból csak ráfizetés lesz. Inkább a szomszédos községekből vagy messzebbről hoznak bőrszínre való tekintet nélkül szüretelőket.
A probléma nemcsak a jéghegy csúcsát képező, évente menetrendszerűen ismétlődő gyilkosságokban, agyonverésekben és védelmi pénzek kérésében keresendő – ezek tettesei a teljes roma lakosságnak persze csupán töredékét teszik ki -, hanem önmagában a két közösség közti együttélés teljes hiányában. Ebből a szempontból Olaszliszkán nemcsak egy-két nagyobb család deviáns viselkedéséről van szó. Két, egymással radikálisan ellentétes szabályokat követő kultúra áll szemben egymással. Ez nemcsak Olaszliszkára igaz, hanem a magyar falusi cigány lakosság nem jelentéktelen részére is. Magántulajdonról alkotott fogalmaik sajnos körülbelül a XII. század szokásaihoz közelítenek, és munkakultúrájuk a nomadizáló népekét idézi. A falusi földművelők kultúrája pedig megpróbál a kapitalista társadalmi rend szerint működni. A kettő között folyamatos a konfliktus, keveredés nincs.
Ugyanez a helyzet alakult ki Magyarország területén számos más helyen is: a Taktaköz és a Cserehát egykor virágzó árutermelő falvai ma a pusztulás nyomait mutatják. Ahol a helyzet nem ilyen tragikus, ott az együttélés két feltétel teljesülésének a következménye: a lakosság etnikai arányai nem borultak fel, mert hallgatólagosan nem engednek kívülről másokat beköltözni, illetve, a már bent élők elfogadják a többségi társadalom munkakultúráját, és beilleszkednek. Példa erre Mád, Tolcsva vagy Tállya, ahol a törékeny egyensúly záloga ennek a két feltételnek a betartása. Másutt, mint Olaszliszkán, Makkoshotykán, Kovácsvágáson, Prügyön (a helységeket még hosszan sorolhatnám) ez az egyensúly nem létezik.
ELMOZDULÓ ARÁNYOK. Ma Olaszliszkán a 1778 lakosú faluból 530-an tartoznak pontosan körülírható szociális és kulturális csoportba, de az általános iskolában létszámuk már 80 százalékot tesz ki. (A roma lakosság 99 százaléka kap valamilyen szociális segélyt, míg a nem-cigányok esetében ez az arány kevesebb mint 20 százalék.) Látható, hogy néhány éven belül a falu képtelen lesz fenntartani a ma még úgy-ahogy működő struktúráit. Egyes helyeken már ma sem lehet zöldséget termelni vagy tyúkot tartani, a szőlőt bizonyos veszélyeztetett (mert a faluhoz közel eső) dűlőkben az érés kezdete előtt már le kell szedni, hogy ne lopják el. A Kossuth utca környékén lakó öregek jelentős részének „védelmi pénzt” kell fizetnie, de menekülni nem tud onnan, mivel ingatlanjára nincs vevő.
Téves volna ezért a helyzetért kizárólag az egyik felet hibáztatni. Bibó István nyomán, aki zsidók és nem-zsidók egymásról szerzett traumatikus élményeit elemezte, itt is kimondhatjuk, hogy a két csoportnak gyökeresen eltérőek a társadalmi tapasztalatai. A Bibó által vizsgált két csoportot természetesen elsősorban nem kulturális, és nem is antropológiai jegyek különböztették meg egymástól, mint ahogyan az magyarok és cigányok esetében többé-kevésbé megállapítható. Ennek ellenére hasznos az analógia, ha abból indulunk ki, hogy bizonyos történelmi-politikai helyzetek kapcsán ugyanaz az esemény gyökeresen más hatással van az egyes csoportok tagjaira.
A PIACGAZDASÁG „ÁLDÁSAI”. A rendszerváltás óta a roma népesség egy részének az a tapasztalata, hogy nem adnak munkát neki, vagy ha mégis, akkor csak olyan bérért, ami alig több, mint a szociális segély. A pénzzel való bánást nem tanítják meg nekik, de megismertetik a piacgazdaság minden előnyével. (Olaszliszkán, de minden más hasonló községben, virágzik az akár havi 10-20 százalékra adott uzsorakölcsön, amit szociális segélyekből törlesztenek). Egyedüli megélhetést a sok gyermek szülése és a szociális támogatások biztosítanak. Ebből adódóan az érintettek frusztráltak, tele vannak gyűlölettel és irigységgel a másik csoport tagjai iránt, és ott ártanak azok tulajdonának, ahol csak tudnak. Ezt annál könnyebben tehetik, mivel saját hasonló jellegű tulajdonuk (növénytermesztés és állattenyésztés hiányában) nincs. Az alkotmányos jogok kapcsán az a tapasztalatuk, hogy azok csak papíron léteznek, a jogrendszert semmire sem tartják, ezért gyakran nyúlnak az önbíráskodás eszközéhez, annál is inkább, mert vesztenivalójuk kevés.
A „gádzsók” (a nem-cigányok) tapasztalata az, hogy a cigányok munkakultúrája általában alkalmatlan arra, hogy együtt dolgozzanak velük. Élősködőknek tartják őket, szenvednek attól, hogy az „együttélés” állandó vagyoni károkat okoz nekik, és dühüket adott esetben rasszista megnyilvánulásokkal vezetik le – a cigányokat diszkriminálják. Megpróbálnak minden lehetséges alkalommal elkülönülni tőlük. Külön frusztrálja őket az a körülmény, hogy a jogszolgáltatás teljességgel képtelen megvédeni személyi és vagyonbiztonságukat. Önbíráskodni csak ott tudnak, ahol jelentős többségben vannak, egyébként inkább elmenekülnek.
Ne legyenek illúzióink. A konfliktus minden jel szerint feloldhatatlan. Azon azonban lehetne még változtatni, hogy mekkora ennek a konfliktusnak a mértéke. A kialakult helyzet legfőbb felelőse nem más, mint a magyar állam. Rossz segélyezési politikájával, a szociális támogatások helytelen osztogatásával maga növeszti naggyá az egyébként is kezelhetetlen problémát.
A szerző történész, közíró.
