Szakmai körökben rezignáltan vették tudomásul, hogy ismét politikai megoldás született. Látható ugyanis, hogy a kormány megkísérli a lehetetlent, és oly módon alakítja át a támogatási rendszert, hogy változatlanul dotálják a magyar családok kétharmadának gázfogyasztását. Szakértői becslések szerint rászorultsági alapon a háztartási fogyasztók legfeljebb 20 százalékénál indokolt az állami támogatás, ami éves szinten 60-70 milliárd forintból megoldható lett volna – szemben a 2007-ben erre a célra tervezett 100 milliárddal.
A különbözetet például lakossági energiatakarékossági programok finanszírozására lehetett volna fordítani. A magasabb ár és egyúttal a takarékossági beruházások ösztönzése a magasabb jövedelmű és többet fogyasztó háztartások esetében szakmai szempontból jobb megoldásnak lett volna.
Úgy tűnik azonban, ez a kormány is képtelen szabadulni attól az illúziótól, hogy értelmes és átlátható energiapolitika helyett egyszerűen állami támogatással kell megvédenie a lakosságot a piaci áraktól. Ez a szereptévesztés pártállástól függetlenül végigkísérte az utóbbi tíz évet, s ez magyarázza az ellenzék mostani hallgatását is. A döntéshozók előtt ugyanis jó ideje ismert volt, hogy a 2007-es, teljes piacnyitás elsöpri a mesterségesen alacsonyan tartott, részben az ipari fogyasztóktól beszedett díjakból keresztfinanszírozott lakossági árrendszert. Azzal, hogy egyetlen kormány sem mert változtatni, lemondtak a piaci árak fokozatos bevezetésének lehetőségéről.
Az új támogatási szisztémának talán nem is az a legnagyobb hibája, hogy a szükségesnél többe kerül, vagy hogy az igénylés adatvédelmi és adózási aggályokat vet fel. Sokkal inkább az, hogy nem teszi világossá a fogyasztók számára: a földgáz globális szinten szűkösen rendelkezésre álló, ezért drága energiahordozó, annak világpiaci árát mindenképpen meg kell fizetni. Vagy közvetlenül a saját zsebünkből, vagy a közös kasszából.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
