Franciaországban is tél közeleg, a politikában mégis egy tavaszi földrengés már most is érezhető morajára figyel az ország – sőt egész Európa. Az esemény a francia Ötödik Köztársaság elnökének megválasztása, illetve az a lehetőség: az ország történetében először reális esélye van annak, hogy a szocialista párti Ségoléne Royal személyében egy asszony legyen az Élysée-palota következő lakója.
Az első próba időpontja április 22-e. A két, legtöbb szavazatot elnyerő jelölt két héttel később egy második, májusi fordulóban vívja meg azt a párbajt, amelynek győztese végül hét esztendeig Franciaország elnöke lesz. Ez rendkívüli esély, de egyben nyomasztó felelősség is Ségoléne Royal és a szocialista párt számára.
Gömöri Endre
Az esélyt az jelenti, hogy a közvetlenül (tehát nem a parlamenti frakciók által) választott elnöknek a kezében olyan hatalom összpontosul, amelynek birtokában ki tudja kényszeríteni a francia gazdaság és társadalom megreformálását. Alkotmányjogi szempontból ez a lehetőség a nagyformátumú konzervatív államférfi, De Gaulle tábornok-elnök hagyatéka. A Negyedik Köztársaság csaknem weimari súlyosságú politikai káosza után az Ötödiket De Gaulle a maga minden tekintetben impozáns alakjára szabta. Ebben a szisztémában az elnök a végrehajtó hatalom kiemelkedő szereplője. Kezében van a stratégiai döntés minden meghatározó kérdésben.
SOKRÉTŰ FELELŐSSÉG. A súlyos felelősség, amely Ségoléne Royal vállára nehezedik, igen sokrétű. Először is: ki kell törölnie annak a megalázó vereségnek az emlékét, amely 2002 áprilisában érte pártját, amikor az akkori vezető, Lionel Jospin be sem jutott a második fordulóba, és Chirac a szélsőjobb vezérével, Jean-Marie Le Pennel vívott (győztes) párbajt az elnökségért.
A második probléma a szocialista párt egysége. Jospin választási megaláztatásának az volt az oka, hogy konzerválta a párt dogmatikus vonásait; megtagadta a csatlakozást Blair és Schröder „harmadik utas” piaci nyitásához, amely a társadalom szélesebb rétegei előtt is vonzóbbá tette ezeket a pártokat és növelte szavazóbázisukat. (Jospin akkori ellen-jelszava: „Piacot igen, piaci társadalmat nem.”)
Egy héttel ezelőtt kiderült, hogy a 200 ezer szocialista párttag új megközelítést igényel. A szavazás, amely kiválasztotta a párt elnökjelöltjét, Royal nem várt arányú győzelmét hozta: a szavazatok 60,7 százalékát szerezte meg. A Jospin-vonal örökösének számító Laurent Fabius, aki Mitterand idejében miniszterelnök, nemrégiben pedig az EU alkotmányát elutasító népszavazás egyik fő szervezője volt, most pedig visszaállamosítási tervekkel állt elő, csak harmadik lett, a szavazatok mindössze 18,5 százalékát kapva. A második helyre a szürke technokratának tartott Dominique Strauss-Kahn – volt kereskedelmi miniszter – futott be, 20,8 százalékkal.
A belső riválisok és ellenfelek a súlyos vereség okozta sokk hatására hűségükről és támogatásukról biztosították a győztest. Pillanatnyilag úgy tűnik, mintha létrejött volna a frakciók közötti állandó harc által gyötört párt egysége. Csaknem biztosra vehető azonban, hogy ez a kegyelmi állapot csak ideiglenes. Túl sok a személyes sérelmekkel összefonódott politikai ellentét.
SAJGÓ SEBEK. Hogyan vehető például komolyan Fabius hűségnyilatkozata, ha meggondoljuk, hogy az 53 éves Ségoléne Royal élettársa és négy gyermekének apja Francois Hollande, a szocialista párt főtitkára – aki ezt a pozíciót éppen a Fabiusszel vívott párharcban nyerte el. E kissé „franciás”, de jelentős epizódon túl azonban a tekintélyes Le Monde „Megújulás” című vezércikke joggal emlékeztet arra: „Royal húsz éve harcol pártja dogmái és azok hordozói ellen. Mai népszerűségét éppen különbözőségének köszönheti – annak, hogy szakított pártja vén házőrzőivel. A legyőzött riválisok sebei azonban sokáig sajognak még, és nem lehetetlen, hogy frusztrációjuk passzív ellenállásba torkollik.”
A végső következtetés az, hogy ma Ségoléne Royal az egyetlen francia politikus, aki legyőzheti a neogaulle-ista jobboldal bálványát, az Élysée-palotára áhítozó Nicolas Sarkozy belügyért. Ezt a jobboldal is tudja. Egyik média-zászlóshajója, a Le Figaro arra figyelmeztet, hogy Royal félelmetes ellenfél. „Először azért, mert nő. Másodszor, mert megszabadult sok vulgárszocialista tézistől. Leggyengébb pontja az, hogy a választás második fordulójában szüksége lenne a kommunisták, a zöldek és még a trockisták szavazataira is.”
A két szomszédvár, a Le Monde és a Le Figaro (mindegyik a maga stílusában) ugyanarra céloz: a baloldal csak úgy győzhet, ha úgy tud felülemelkedni megosztottságán, ahogyan eddig még sohasem tudott.
