Előkelő klubok székeltek itt, lovaspóló-pálya működött (teljesen eltűnt nálunk ez a gyönyörű sport, túlságosan az úri világhoz tartozott, ez lett a végzete), és az északi „spitz”-en talán még ma is van agyaggalamb-lövészet. Emlékszem gyerekkoromból a Palatinus megnyitására. Ez egyedülálló fürdőkomplexum volt akkoriban, ilyet még nem láttunk addig, a mai élményfürdők előfutára. Szerintem ekkoriban kezdett a sziget demokratizálódni, mert ide már tömegek tódultak. A hely szelleméhez tartoztak korábban az írók, művészek, a pesti bohémvilág képviselői, akik között akadtak, akik ott is laktak a Nagyszállóban. Legendák születtek ott akkoriban.
Mensáros László. Hamlet, a pincér. Fotó: MTI
Életemben volt egy időszak, amikor én is naponta kint voltam a szigeten. Most már ez is a legendákhoz tartozik. Miután Mensáros László szabadult ‘56-os (második) börtönéből, de színházban tilos volt játszania, ő jó színészi érzékkel elszegődött pincérnek – persze nem egy eldugott külvárosi kocsmába, hanem a Casinóba a Margitszigeten. Gyakran lakott nálunk (vándoréletet élt mindig), a Margit-híd pesti hídfőjénél, mi pedig naponta átsétáltunk utána a Casino teraszán üldögélni. Részben oldva Mensáros magányát, részben vele együtt röhögve megannyi képtelen szituáción. Hamarosan attraktív találkahely lett a Casino, ahol a közönség az akkor már filmekből is jól ismert Mensárost pincérszerepben láthatta. Műsorszám volt Mensárostól feketét vagy sört rendelni. A művészbarátok is szépen odaszoktak, úgyhogy a rendszernek elege is lett a túl nyilvános mártíralakításból. Fogcsikorgatva engedélyezték, hogy megint színházhoz szerződjön.
Micsoda esemény volt, amikor valamelyik pártkongresszus tiszteletére felavatták a kongresszusi szökőkutat, mely fényét váltogatta esténként. Panem et circenses. Kenyér kevesebb volt, annál több cirkusz. De kit érdekelt? Örültünk legalább a szökőkútnak. Az Új-Lipótváros háztömbjeiből átporoszkálva a Margitsziget volt a leghatalmasabb játszótér, amikor lányom született: boldog hancúrozások, bújócskák álomligete. Nekem az atyai és nagyatyai kertek pótlása is, mert amíg ezeket el nem vették, sosem laktam bérkaszárnyában.
Aztán sok év után megépült a régi Nagyszálló mellett a Thermal Hotel. Lépés a világvárosiasság felé. Akkor néhányszor megcsaltam kamaszkoromtól tartó szerelmemet, a Lukács-fürdőt (60 éve vagyok a szekta tagja). Tetszett az új, modern Thermal. Majd hatalmas szünet következett. És most, ezen a szép őszön, Ausztráliából itt járt egy régi barátunk, hogy a szigeti Thermalban oldozza világjáró ízületeiből a fájásokat. Két hétre társultunk hozzá, újfent megcsalva Szent Lukácsot, de hát ő megbocsát, mert szent. Azóta átalakult a fürdő, gyönyörű lett. Bent vagy egy meleg, párás óriásvitrinben, az üvegtáblákon túl platánok hullatják leveleiket, kint szomorú szépségű ősz, bent csontmelegítő trópus. A legbizarrabb kezeléseket kérheted, a mágnes-ágytól az anyám kínjáig (ez rossz hasonlat ide). Majd vár a szauna, a sima gőz meg a füves gőz, langyos, meleg és forró gyógymedence, vízmasszázs, jaccuzzi, közben talpat gyötrő nagy kavicsokkal megrakott jéghideg vízben egy kis Kneipp-zarándokút, és természetesen a hatalmas, humánus hőmérsékletű úszómedence.
Kipróbáltuk az éttermet is egyszer, fürdőzés után, késői ebédidőben, úgyhogy kettesben maradtunk. Brunch-rendszer volt éppen. Én ezt néha szeretem, mert így nem a szakács-etikett dönti el, mihez mi való. Ilyenkor lehet nem szalonképesen kombinálni, rakjuk a tányérunkat, ahogy kedvünk szottyan. Egy jó húsleves után így került össze a lasagne a borjúsülttel, nyakon csapva az egészet a sült finom zaftjával. Vagy a pisztráng, garnírungnak töltött káposztával. (Még jó, hogy kettesben voltunk, nem terjedt híre!) Csak Mensáros hiányzott. A zaft miatt. Imádott tunkolni. A színpadon is. Ott nem zaftot, de tapsot. Mindig hajtotta a kollégákat a függöny elé: „Rajta! Gyerünk tunkolni, kisfiam!”
