Ebben maradtunk, s hogy hol tárca lesz, hol jegyzet, hol cédulák füzére – nem tudom, mi lesz, ami lesz, de nagyjából négyezer karakter lesz.
A nyelv, mint a nyelvművészet anyaga sokkal érdekesebb nálam, ha róla beszélek, magamról is beszélek, vagyis, azt hiszem, fölösleges külön is bemutatkoznom. Én a magyar nyelvből élek, a szó mindkét értelmében. Ha a foglalkozásomat kérdik, írónak mondom magam, noha a reflexeim szerint leginkább költő volnék. Dichter, ahogy a nyelvet foglalkozásszerűen sűrítő embert németül hívják.
Rajz: Tettamanti Béla
A nyelvhez való viszonyom tehát meglehetősen sajátos és szabálytalan. Nem vagyok nyelvész, ahogy általában a szobrász sem geológus. Miképp a szobrász a fával vagy a márvánnyal, úgy dolgozom a nyelvvel. Anyagom és tárgyam, nem pedig eszközöm, hisz annak a speciális képződménynek, ami az irodalmi mű, a nyelv a legkevésbé sem eszköze. Nem a nyelven keresztül mondok ezt-azt a világról, hanem a nyelv révén.
A nyelv mond el engem, a mód, ahogy sűrítem, vésem és kalapálom.
Számomra a nyelv jelenti a kézzelfogható hazaszeretetet, egyébként azon, hogy magyar vagyok-e, pláne, hogy mennyire, nem szoktam gondolkodni. Identitásom az anyanyelvem. A magyar olyan nyelv, melyben ugyana szó jelöli a beszélőszervet magát, és azt, amit e húsdarab artikulál. Olyan nyelv tehát, ahol az éterien absztrakt és a villámlóan érzéki egy pillanat alatt hús-vér közelségbe kerül. Príma művészi anyag, naná, hisz’ mindenre alkalmas és mindennek az ellenkezőjére is – ahogy minden nyelv, melyet emberek forgattak, csiszoltak az agyukban, a szájukban, a viszonyaikban emberöltők százain át.
Egyébként a magyar kis nyelv, annak minden hátrányával. Azt hiszem, előnye nincs. Kis nyelv, noha, állítólag, tizenöt-millióan beszélik anya-, s tán nyolcadannyian második nyelvként, így a világ több ezer ismert nyelve közül a 30-35. legbeszéltebb.
Elég jóban vagyok az anyanyelvemmel, sőt művelem, óvom, legfeljebb e fogalmak számomra mást jelentenek, mint némely buzgó és tiszteletreméltó nyelvvédők számára, kik legszívesebben halálra művelnék e szent és profán, eleven és gyönyörű jelrendszert, ami persze nem hagyja magát. Burjánzik és illetlenkedik, zsizseg és pezseg, lebírhatatlan és befoghatatlan. Kosztolányi szerint a nyelv nem vasárnapi üvegvitrin, nem múzeumi tárló, hanem inkább színházi kelléktár és zegzugos fiók, melyben egyaránt van kincs és szemét, talmi és maradandó. Ha óvom, akkor a szabadságát óvom, a bekeríthetetlenségét, vagyis a képességét a folytonos, természetes megújulásra.
A múlt század első felében a német befolyástól volt szokás óvni, a másodikban – logikus volna, hogy az orosztól, de a szovjet hatás, bár brutális, nem nyelvi természetű volt. Manapság az angolszász befolyástól kéne óvni. Lehet, de fölösleges. Anyanyelvünk épp’ az angol-amerikai hatásokat zabálja föl, asszimilálja magába. Erősebb lesz tőlük, gazdagabb. Tisztelet a kivételnek, de ha nyelvvédelemről hallok, nem tudok nem arra gondolni, hogy ez alighanem valami regulatív beavatkozási szándék fedőneve, valamilyen idegenellenességé, sőt, valami görcsös és mélységes bizalmatlanságé a nyelvvel, s végső soron a szabadsággal szemben.
Mára remélhetőleg közhely, hogy a nyelvművelés avagy nyelvvédelem nem kérhető számon a művészeten. Persze irodalmárként azért kétlelkű vagyok. Egyfelől – önzésből is, meg, igen, hazaszeretetből is – az az érdekem, hogy anyagomnak egy íze, egy vad porcikája se vesszen el, azt szeretném, ha nem szegényedne a szókincse, ha megtartaná tradícióit, ha nem durvulna el, és így tovább. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy, másfelől, szépíróként, habozás nélkül választom a köznyelv legdurvább fordulatait, habozás nélkül felrúgom a szabályait, a – jobb szó híján – művészi igazság érdekében.
Az író a munkájában nyelvteremtő, tehát szabályt szeg és szabályt teremt, amúgy jól teszi, ha igyekszik „választékosan” beszélni. Olyasmi ez, mint az autóversenyző viszonya a közlekedéshez. Nyilvánvaló, hogy a pályán más szabályok érvényesek, de ha a verseny után átül a saját autójába, nagyon is vonatkoznak rá a civil közlekedés szabályai, tán még jobban, mint egy átlagos úrvezetőre.
