Ha hozzávesszük, hogy a Sting névre hallgató dalnok lantot tart kezében, és nem Fóton sétál a Robin Hood díszletei között, akkor azt is gondolhatjuk, hogy egy időviharba keveredtünk. Ugyanez áll Bob Dylanre is, aki hasonlóan anakronisztikus figurának tűnhet, ahogy dobozgitárjával a kezében lazán nekidől egy taxidroszt melletti vízcsapnak New Yorkban. Akkor is anakronisztikus, ha az egykori protest művész új lemezének Modern Times a címe.
Sting a reneszánsz lantművész, John Dowland előtt tiszteleg – nyilván afféle jutalomjátéka ez a Police egykori énekesének. Ezeket a gyönyörű dalokat különleges teák rituális elkészítése közben ajánljuk, de hallgathatjuk akkor is, amikor korcot varrunk a Párizsban vásárolt szent grálos fali szőttesünkre. Dowland szerzeményei bonyolult képletű darabok, tehát akik a modern életre adott választ az Enya-féle homokórás, antik térképes világban találták meg, számukra az Edin Karamazov közreműködésével készült Songs from the Labyrinth csalódás lesz.
Dylan viszont a modern élet labirintusában határozza meg koordinátáit; a kezdőpont a nagy visszatérő 1999-es albuma, a Times out of Mind, kiteljesedése a 2001. szeptember 11-én megjelent Love and Theft, a betetőzése pedig a Modern Times, amely – miként azt Dylantől megszoktuk- módszeresen idéz popikonoktól, költőktől, és a biblia prófétáitól. Dylan egy univerzális popalbumot készített, amely főleg az 1950-es, 1960-as évek amerikai blues és rock and roll kobzosaival keresi a közös hangot. Ez a déjà vu lemez azt az érzést juttatja eszünkbe, amikor először voltunk New Yorkban. Mintha már jártunk volna itt. Pedig csak túl sok amerikai filmet néztünk.
Sting: Songs From The Labyrinth › Deutsche Grammophon › 23 szám, 49 perc › Poptőzsdei árfolyam: *** és fél
Bob Dylan: Modern Times › Sony/BMG › 10 szám, 63 perc › Poptőzsdei árfolyam: ****
