Az idő nem állt meg

„Az a kis karcolás, ugye…” Apám, akit pár hónap alatt megőszítettek azok, így neki érthetően a jelentőségteljes hallgatás ment a legjobban egészen addig, míg élt, azt mondta, azért nem beszél, mert túl sokat tud. „Majd egyszer kiderül…” Egy filmrendező azt mondta, azért nem csinál filmet ‘56-ról, mert vágóasztalon nem lehet forradalom-filmet csinálni, egyébként is: „Rántotthúsországnak minek…”

Most valóságos forradalom-film dömping van, tíz film is készült, és egyik sem marad dobozban. Nem mintha eddig nem készültek volna filmek ‘56-ról, dehogynem: a legjobb, a Megáll az idő, huszonöt éve született, azóta ugyanabban a fényben ragyog, és ez így marad holnap is. A Megáll az idő klasszisához közelít Szilágyi Andor Mansfeld című filmje, szép és titokzatos hangulatot kelt, mint annak az alagútnak a mélye, amelyikben a hősök menekülnek üldözőik elől. Szilágyi úgy kezelte Mansfeld Péter történetét, hogy ne adjon támadási felületet azoknak, akik az ízlés felől közelítenek meg bizonyos problémákat, és azok is elégedettek legyenek, akik nemcsak hőskölteményeket, hanem korabeli rendőrségi jelentéseket is olvastak. Kiderül a filmből, ki volt Mansfeld? Kiderül. Mansfeld egy fiatalember volt: gyönyörű, dacos és meggondolatlan, bűne annyi volt, amennyivel bárki másnak engedélyezik az életet. Megértette, az ember nem avatkozhat bele a saját sorsába, ezért az egyetlen 17. évében leélte az életét. A Mansfeldben egyetlen pisztolylövés csattan el, mégis végig jelen van benne a kor. A színészek, a Mansfeldet játszó briliáns Fancsikai Péter, és a talán beszari pesti vagányt nyomó haláli Pindroch Csaba kiválóak, Nagy Ervin pedig a hűvös dandy kihallgatótiszt szerepében akkor a legemlékezetesebb, amikor kétségei támadnak, vajon a jó oldalon áll-e.

A szívszorító Mansfeld megtekintését követően megkönnyebbülve lehet felállni a székből, persze csak miután eltelt az a néhány tűnődésre való perc. A Szabadság, szerelem a nagy költségvetésű, magával sodró produkciók valamennyi jellemző és kihagyhatatlan eszközét használja. Joe Eszterhas írta a sztorit, az akciórendező pedig Vic Armstrong (Indiana Jones, T-2, Világok háborúja) volt. A Szabadság, szerelem nagyszabású, atmoszférikus film jó és sűrű érzelmi együtthatóval, Fenyő Iván és Gesztesi Károly látványos játékával, és egy igazi miniatűr kinccsel, Bánsági Ildikó jelenéseivel. Épített vagy újjáépített díszletek, a várost romba döntő szovjet tankok felvonulása és acélhang kórusként zengő tűzijátéka, nagy stúdiókban készült speciális effektek, újrajátszott vízilabdameccs az uszodai pokolban, minden, ami teljessé teheti azt az érzést, hogy a néző egy nagy, halálos, jelenről-jövőről döntő csata közepén foglal helyet, és az sem kérdéses, melyik oldalon. Az, hogy egy filmben tökéletesen reprodukálódik a kor, szakmai kérdés, a több az, ha annak a kornak szaga is van. A Szabadság, szerelem ilyen filmnek is nevezhető, akár. A tragikus szerelmet, privát és közösségi drámát, naiv költőiséget és némi túlkoreografáltságot is magában foglaló története kicsit bonyolultabb, mint a Mansfeldé, mégis áttekinthető, átélhető, szerethető. Andrew Vajna szuperprodukciója nem szorul magyarázatra. Tényleg, van olyan még, hogy egy osztály közösen elmegy mozizni, pedig nem is kötelező? Ha lenne, az jó, mert két film is van hozzá.