Másodszor pedig 1997-ben történt hasonló: Andy Grove, a számítástechnika világméretű térhódítását lehetővé tevő Intel egyik alapítója került címlapra – aki 1956-ban a forradalom leverése után emigrált az Egyesült Államokba. A közgazdász professzor Kornai János itthon maradt, s a rendszer tiszta logikájú és kérlelhetetlen bírálójaként tett szert világhírnévre. Ám az ország 1956-ban mintegy kétszázezer szülöttét veszítette el, köztük nem egy Andy Grove-hoz hasonló tehetséget. Azok közül, akik új hazát választottak maguknak, sokan ott is sikeres életpályát futottak be, és méltán vívtak ki maguknak nemzetközi elismerést.
Brit háttérrel ugyan, de Közép-Európában lett sikeres üzletember Tarnóy Péter, aki eddig mintegy 2 milliárd dollár befektetéshez segítette hozzá a régiót. Fotó: Dömötör Csaba
Egy magyar Churchill-rokon
Sajátos megbízatást kapott 1956. október 23-án Tarnóy Péter, a keszthelyi agrártudományi főiskola elsőéves hallgatója. A gyakorlati stúdiumok keretében egy tehenet kellett átvinnie a város túlsó végébe, egy bikához. A forradalom kitörésének napján így nem sok köze volt az eseményekhez. Később viszont már részt vett például a helyi laktanya megrohamozásában, ahol fegyverekhez és lőszerhez jutottak. „Aztán elmentünk géppisztollyal vadászni. 1956-ban tanultam meg, hogy géppisztollyal nem lehet nyulat lőni” – mosolyog egykori önmagán, jelezve, hogy nem sorolja magát a forradalom hősei közé.
Rövidesen két öttusázó érkezett Budapestről. Az osztrák határ felé tartottak, s hívták az akkoriban szintén a magyar öttusa egyik reménységének számító Tarnóyt és barátait, hogy tartsanak velük. Eredetileg csupán azért csatlakozott hozzájuk, hogy két hétre meglátogassa Németországban élő édesapját, ha már úgyis szünetel a tanítás. Csakhogy Ausztriában találkozott néhány angol diákkal, s végül Nagy-Britanniában kötött ki. Szerencséjére. A szigetországban ugyanis igen jó esélyekkel indult, hiszen nem kevesebbet mondhatott el magáról, mint azt, hogy távoli rokonságban áll a Churchill-családdal. „Én sohasem voltam ezért például menekülttáborban. Egyetemre jártam, bekerültem Cambridge-be, de nem tetszett. Egy öttusázó és Cambridge, ahol még a vívóélet sem elég erős és túl sok a klór az uszodában? Azt már nem. Így hát otthagytam, Londonba jöttem, ahol egy csodálatos vívóedző keze alá kerültem. Imreghy Bélának hívták” – idézi fel nagy-britanniai beilleszkedése időszakát.
A londoni tanulmányokat amerikai egyetem követte, ahol előbb élelmiszer- és gyógyszervegyészetet, majd vegyipari gépészetet hallgatott. Angliába visszatérve, 1965-ben helyezkedett el a világ akkori legnagyobb élelmiszer-, gyógyszer- és vegyipari gépgyártó csoportjánál, az APV-nél. Ott rövidesen felfigyeltek arra, hogy a magyar fiatalember milyen sok nyelven beszél, és 1967-ben rábízták az APV kelet-európai képviseletét. „Fiatal voltam, egy fillér nélkül, abban az évben nősültem, a feleségem pedig még Oxfordban tanult” – emlékszik vissza, mennyire váratlanul érte, hogy az övé lett egy ekkora képviselet.
Pozsonyba költözött, abban bízva, hogy a dubceki reformok nyomán létrejöhet egy legalábbis semleges Csehszlovákia, ahol jól lehet majd dolgozni. „Ezt sokan nem értették. Akkor, amikor mindenki menekül innen, pláne a prágai tavasz bukása után, mit akar itt ez a pasas? Biztosan angol kém” – tekint vissza Csehszlovákia négy évtizeddel ezelőtti viszonyaira, amelyekhez hozzátartozott, hogy tudta: szlovák alkalmazottai, egy kivétellel, mind besúgók voltak. Kezdetben egyszemélyes céget állított fel Pozsonyban, és onnan kereskedett régió-szerte „anyavállalata” gépipari berendezéseivel. Magyarországra is sokszor utazott, amíg 1969-ben ki nem tiltották a hatóságok. Csak 1974-ben kapott újra vízumot, de 1977 és 1982 között ismét persona non grata lett. Csehszlovákiában viszont 1973-ban egy hetet egyenesen vizsgálati fogságban töltött egy börtönben, mert a hatóságok változatlanul azt gyanították, hogy angol kém. Végül szerencsésen megúszta a letartóztatást. „Amikor belátták, hogy ez nem igaz, azzal eresztettek el: ne szóljak senkinek erről az epizódról, és ha nem pofázok, akkor hagynak dolgozni.” Sőt, adtak neki egy telefonszámot is, hogy azt hívja fel, ha baj van. Így amikor valami helyi káder akadékoskodott, tárcsázta a számot, és két állambiztonsági ember jelentkezett nála. „Amikor aztán a csehszlovák kormány 1992-ben összehívott egy körülbelül 40 fős nemzetközi kerekasztalt, ahol jelen volt az akkori pénzügyminiszter és Václav Klaus akkori kormányfő, mostani cseh elnök is, látom ám, hogy az én kémelhárító emberem ül ott kettejük között! Akkor tudtam meg, hogy Jozef Löbl a neve, és a privatizációval foglalkozik” – szolgál némi személyes adalékkal a csehszlovákiai rendszerváltásról.
A Tarnóy vezette APV Paratech hivatalosan a brit APV leányvállalata volt, de 1967-től lényegében önállóan működött, s az anyacég – majd mellette később más társaságok – régiós képviseletét látta el. Az első angol-magyar közös vállalatot, az APV Ungarót – amelyben a tekintélyes gépgyártó kapacitással rendelkező Tatabányai Szénbányák volt a magyarországi partnere – 1982-ben hozta létre. Majd két évvel később jött egy visszautasíthatatlan ajánlat: az anyavállalat mesés összegért – ráadásul Tarnóy minden feltételét elfogadva – felvásárolta a cégét.
Miután így „felszabadult”, 1988-ban résztvevője lett a kommunista blokk első külföldi többségű privatizációjának, a Ganz-Mávag vasúti járműgépgyára eladásának. Ettől kezdve pedig egyik befektetés követte a másikat. Ő kalauzolta ide többek között a világ legnagyobb pulyka-feldolgozóját, a hazai fogyasztók számára a SaGa márkanévről ismert brit Bernard Matthews céget, amely ma már termelésének több mint a felét Magyarországon végzi. Közreműködött a hazai márványbányák privatizálásában is. Legnagyobb régióbeli sikere azonban az, hogy ő győzte meg a US Steelt a kassai vasmű, a VSZ Kosice – ma már USS Kosice – értékeiről. Számításai szerint több mint 2 milliárd dollárnyi befektetés érkezett a segítségével a régióba, zömében Magyarországra, Csehországba és Szlovákiába.
Arra kérdésre, hogy mindeközben érzett-e valaha kísértést arra, hogy hazaköltözzön a rendszerváltás utáni Magyarországra, így felel: „Én örök életemben kétéltű voltam, és ma is ugyanígy élek. Van otthonom Budapesten, van nyaralóm Zebegényben, van lakásom Londonban, van szép, nagy házam Sussexben, mind a négy lányom Angliában él, és jól érzik magukat Magyarországon is. Tehát ezt a kísértést én nem érezhettem.”
Bár a bécsi orvosi egyetem elvégzése után Frühling Jánost már várta egy New York-i állás, a szerelem mégis Brüsszelbe vezérelte. Ma õ a belga orvostudományi akadémia fõtitkára.
Fotó: Emmanuel Crooy
A brüsszeli akadémikus
Egy orvos számára a legmagasabb rang, amit Belgiumban elérhet, az Académie Royale de Médecine de Belgique örökös főtitkári posztja. A 69 éves Frühling János tehát elmondhatja magáról, hogy sikerült megkoronáznia a pályafutását, a nemzetközi hírű onkológus professzort ugyanis egy nagyszerű szakmai életút elismeréseként 2005-ben a belga királyi orvosakadémia örökös főtitkárának választották.
Hosszú út vezetett azonban idáig, amelynek fordulópontja az ‘56-os forradalom volt. Az egy évvel korábban a budai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizett Frühling Jánost 1956. október 23-a az orvostudományi egyetemen érte, ahol ő is részt vett a diákok mozgalmában. Az édesapja néhány évvel korábbi disszidálása miatt egyébként is osztályellenségnek tekintett – és ezért egyszer az egyetemről már kicsapott, majd nem sokkal később visszavett – fiatalember a forradalom bukása után tisztában volt azzal, hogy neki itthon sok babér már nem terem. Ezért a várható kollektív felelősségre vonás elől december 2-án Bécsbe menekült, ugyanoda, ahová még a negyvenes évek végén édesapja is emigrált. Már a következő tanévben, 1957-ben beiratkozott a bécsi orvostudományi egyetemre, ahol 1963-ban – Rockefeller-ösztöndíjasként – színjeles eredménnyel végzett. Addigra már megtanulta, hogy egy dolog alighanem egész életén át elkíséri majd: ha bárhol a világban labdába akar rúgni, kétszer olyan jól kell teljesítenie, mint másoknak.
Ausztria mindazonáltal nem jelentette a végállomást az ambiciózus orvostanhallgató életében. Bécsben megismerkedett egy, az osztrák fővárosban germanisztikát tanuló belga lánnyal, későbbi feleségével. S bár a frissdiplomás fiatalembert az egyetem elvégzése után állás várta egy New York-i kórházban, apósa rábeszélésének engedve ő mégis inkább Brüsszelt választotta, ahol előbb néhány évig kutatóként dolgozott, majd – már mint belga állampolgár – a rákbetegségek specialistájaként gyakorló orvosi karrierbe kezdett. A kandidátusi fokozatot 1977-ben szerezte meg, első egyetemi tanári kinevezését pedig 1984-ben kapta. Még ugyanabban az évben a brüsszeli onkológiai intézet igazgató főorvosa lett, s e pozícióban meg is maradt egészen 2002-ig.
Sporthasonlattal élve Frühling János „öttusázónak” szokta nevezni magát. Az orvosi pálya öt területén is aktívan működött ugyanis: gyógyított – még ma is vannak páciensei -, kutatott, oktatott, kórházat vezetett és az orvosi kamara elnöke is volt. Sőt, ma már mindehhez hozzátehet egy hatodik tusát is: az akadémiai főtitkári címet.
Belgiumba 1956-ban 2,5−3,0 ezer magyar menekült érkezett. A második generációval együtt a magyar kolónia létszáma mára eléri 10 ezer főt. A professzor nem bánta meg, hogy az Egyesült Államok helyett Belgiumot választotta, hiszen azt befogadó, toleráns, liberális szellemű és demokratikus hagyományokkal rendelkező országnak ismerte meg. Ezzel együtt a leghatározottabban cáfolja azt az általa is gyakran hallott állítást, hogy nekik, távolra szakadt magyaroknak, sokkal könnyebb életük volt, mint az otthon maradottaknak. „Nem vörös szőnyeggel vártak itt minket. Idegen környezetben, kezdetben nyelvismeret nélkül kellett helytállnunk, és csak a saját tehetségünkre és a tudásunkra támaszkodhattunk” – idézi fel a különösen kemény első esztendőket.
Néhányan azonban a nehéz indulás ellenére is sokra vitték. Kilenc magyar származású egyetemi professzor él Belgiumban, közülük négyen a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjai. Mindez Frühling János szerint – a más országokban élő magyarok sikeréhez hasonlóan – nem a véletlen műve. Úgy véli, a családi háttér és a neveltetés, a latin humán kultúra és a porosz fegyelem szerencsés ötvözetét alkotó ragyogó magyar iskolarendszer, „a maga nehézségével igazi szellemi tornára késztető magyar nyelv” és az erős bizonyítási vágy együttesen alapozta meg a sikereiket külföldön.
„Egészen 2005-ig naponta 12−16 órát dolgoztam” – tekint vissza a hivatását mindenek elé helyező életére a professzor, aki a rendszerváltásig természetesen a magyarországi politikától is távol tartotta magát. „Nem bíráltam a rendszert, mert minden családtagom otthon maradt, és nem akartam ártani nekik” – enged bepillantást azokba a szempontokba, amelyek bő három évtizeden át meghatározták a hazájával szembeni magatartását. Igaz, a nyolcvanas évektől kezdtek sűrűbbé válni a hazalátogatásai, s azok során apróbb szívességeket azért már tett az ellenzéknek. Majd a kilencvenes években sok más külföldön élő híres magyarhoz hasonlóan őt is „felfedezték”. Ma már a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és az MTA elnöki tanácsadó testületeként működő Nyugati Magyar Tudományos Tanács társelnöke. A kilencvenes évek végén előbb a Horn-, majd az Orbán-kormány a leghíresebb magyarok között az ő véleményét is kikérte, de máig csalódott amiatt, hogy az ötletbörzéknek végül nem lett kézzelfogható eredménye.
A professzor az általa is használt, rákos daganatokat felismerő PET/CT mielőbbi magyarországi elterjesztésén is fáradozik. A már széles körben elterjedt komputeres tomográfia és az utóbbi másfél évtizedben teret nyerő pozitronemissziós tomográfia ötvözéséből született új diagnosztikai berendezéssel véleménye szerint hónapokat lehet nyerni, és a pácienseknek a betegség adott stádiumában legmegfelelőbb kezelés ajánlható. Belgiumban ma egymillió főre 27 ilyen berendezés jut. Hazánkban három.
Hálás Ausztriának Vécsei Vilmos, amiért befogadta, tanulni engedte, és sebész válhatott belõle. Neki viszont Helmut Zilk volt bécsi polgármester – és balesetet szenvedett osztrákok további ezrei – tartoznak közsönette.
Fotó: Elisabeth Schwindl
A bécsi sebész
Univ. Prof. Dr. Vilmos Vécsei nevét Ausztriában mindenki ismeri, aki 1993 decemberében már újságolvasó volt. Ő operálta ugyanis akkor Helmut Zilk bécsi polgármestert, akinek a bal kezét egy levélbomba szétroncsolta. Ha valaki azt hiszi, hogy Vécsei professzor örül ennek az ismertségnek, az nagyon téved. Őt inkább dühíti, hogy az emberek nem a traumatológusok napi küzdelmét, a balesetek „névtelen” elszenvedőinek az ellátását dicsérik. „Szomorú és igazságtalan, hogy a nagyon sokrétű és felelősségteljes baleseti sebészeti munka csak híres páciensek nevezetes esetei révén kerül reflektorfénybe” – ad közvetett diagnózist napjaink közállapotairól. Ezt követő szavai pedig már saját személyiségéről árulnak el sokat: „A reflektorfény tulajdonképpen zavaró. Nem kell a sajtóértekezlet, a szalagcím, semmi nem kell, ami elvonja a figyelmet a napi munkáról”.
Vécsei professzor valóban nem engedheti meg magának, hogy holmi médiafelhajtásra pazarolja az idejét. Közép-Európa legnagyobb egészségügyi intézménye, a bécsi közkórház, azaz az Allgemeines Krankenhaus (AKH) baleseti sebészetét vezeti, ahol 74 orvos, több mint háromszáz nővér, műtős és kisegítő munkáját irányítja. Ez az osztály állandóan felvételes, a hozzá tartozó 5 és fél műtő közül három 24 órán át bevetésre kész. Emellett a professzor tanít az egyetemen, és persze tudományos kutatást is folytat.
„Magyarnak indultam mindenképpen, de ma már nem mondhatom magam annak” – jegyzi meg elgondolkodva. Már nemigen talál magára a régi hazában. Osztrák lett, magyar gyökerekkel. Nem ő akarta így, a körülmények alakították a sorsát. Azt a hajnalt, 1956. november 4-ét, soha nem felejtheti. Édesanyja a soproni lakásukban azzal keltette, hogy szüksége van 14 éves nagyfia segítségére. Elhatározta ugyanis, hogy a négy gyerekkel – a legkisebb másfél éves volt, de az idősebb húg is csak nyolcesztendős – a veszélyek ellenére nekivág a határnak. Útközben két kiskatona állta útjukat. Szinte könyörögtek, hogy álljanak meg, mert ők tűzparancsot kaptak. Vécsei Vilmos édesanyja válaszul a két kezével befogta a két puska csövét, és eltökélten azt mondta: „Nem fogtok magyarokra lőni!” Majd továbbindult a gyerekekkel.
Édesapja országos hírű sportoló volt – műugróbajnok, egy időben válogatott kerettag -, ráadásul tartalékos tiszt, így ő nem tarthatott velük azonnal. „Kötelességtudó ember lévén eleget tett a felhívásnak, és jelentkezett a laktanyában. Ott viszont a nagy káoszban azt sem értették, miért jött, így a vártnál hamarabb indulhatott utánunk” – idézi fel Vécsi Vilmos, miként fogadta a sors a kegyeibe a családját ötven évvel ezelőtt.
Az ős-soproni család előbb a Bécsben élő anyai nagymama apró lakásában talált új otthonra. Nem sokkal később azonban Vécsei Vilmos már a felső-ausztriai Obertraunban a magyar gyerekeknek létrehozott iskola diákja lett, majd következett Bad Iselsberg, egy elhagyott kaszárnyában kialakított iskola. Ide már a szülei is vele mehettek, tornatanári, illetve nevelői állásba. Ez az állapot sem tartott azonban sokáig, rövidesen ugyanis a családtól elszakítva az innsbrucki magyar gimnáziumba került, ahol Vécsei Vilmos az erős honvágy elől a tanulásba menekült. Kitűnő eredménnyel érettségizett 1960-ban, s még abban az évben beiratkozott az innsbrucki Leopold-Franzens-Universität orvostudományi karára.
Keserves évek következtek. Egyfolytában azon tépelődött, vajon – a kényelmes körülmények közül érkező osztrák társaihoz képest jókora hátránnyal indulva – képes lesz-e magas színvonalon megállni a helyét választott hivatásában.Ma meggyőződéssel vallja: sokat segített ez a tépelődés. Számára nagyobbá vált a tét, neki mindenképpen helyt kellett állnia.
Később, amikor „cselédkönyvesként” az Innsbruckhoz közeli Solbad Hall városka közkórházában helyezkedett el, akkor is többet vállalt, mint mások. A mindössze egy belgyógyászati és egy sebészeti osztállyal üzemelő kórházban 250 ágyra csupán 18 orvos jutott. A cselédkönyvesek asszisztálhattak érsebésznek, baleseti sebésznek, urológusnak. Vécsei ekkor lett az egységes orvoslás, a minden területet átfogó sebészet elkötelezett híve. Máig nem hisz a szűken értelmezett specializálódás mindenhatóságában. A Solbad Hall-i tanulóévek leteltével 1968-ban került Bécsbe, az I. számú sebészeti klinika traumatológiai osztályára, majd 1974-ben letette a baleseti sebészi, 1977-ben a sebészi szakvizsgát. Bő másfél évtizeddel később már az ő vezetésével egyesült a bécsi orvostudományi egyetem I. és a II. baleseti sebészeti klinikája, s az összevont intézmény nem sokkal később beköltözött az AKH frissen átadott, impozáns új épülettömbjébe.
Néha csóválja a fejét annak láttán, amit a magyarországi egészségügyben tapasztal. Hiába, ő már osztrák fejjel gondolkodik. „Hálás vagyok Ausztriának, hogy befogadott, megadta a tanulás lehetőségét, és azóta is biztosítja a körülményeket a munkámhoz. Tartozom Ausztriának, s ezt csak úgy tudom leróni, ha a hivatásomban a legtöbbet nyújtom” – vall életszemléletéről. Abban a tekintetben viszont lelke mélyéig magyar, hogy szenvedélyesebben küzd ügyekért (például a kórháza pénzügyi helyzetének javításáért), mint osztrák kollégái. Ha kell, szembeszáll a város vezetésével is. „Így, fejjel a falnak, csak magyarok mennek” – mondja mosolyogva.
„Az 1956-os múlt életem minden szakaszában elkísért, ötven éve velem él” – feleli szinte gondolkodás nélkül arra a kérdésre, mit jelentett az életében a forradalom. A napokban egy esti rendezvény miatt sötét öltönyben érkezett reggel a klinikára. „Mi van? – kérdezték résztvevően a kollégák -, csak nem gyászolsz Magyarország miatt?” Ez a tévészékház ostroma után történt, amit Ausztriában döbbenten figyeltek, és amit mindenki huliganizmusnak minősített. Vécsei sem tartja egyébnek, s kikéri magának, hogy bárki is ‘56-hoz hasonlítsa ezeket a számára elfogadhatatlan eseményeket.
‘56-os emlékoldal
Interaktív térkép segít eligazodni az 1956-os események forgatagában a FigyelőNet emlék-oldalán (www.fn.hu/1956). Az érdeklődők megismerkedhetnek a forradalom kulcsfigu-ráival és történéseivel, valamint betekinthetnek a korabeli újságok cikkeibe is. A látogatók elmondhatják véleményüket a FigyelőNet Bemondójában, beküldhetik az egyes témákhoz kapcsolódó képeiket, emlékeiket is.
