Minden túlzás nélkül fél Európa figyelte lélegzetvisszafojtva a múlt héten, hogy milyen döntést hoz a luxembourgi székhelyű Európai Bíróság egy – a magyar iparűzési adóhoz nagyon hasonlító – olasz regionális adó, az imposta regionale sulle attività produttiva (IRAP) ügyében. Valószínű, hogy a bukméker irodákban senki sem mert volna nagyobb tétben fogadni az olasz adónem „befutójára”. A taláros testület azonban alaposan felborította a papírformát: verdiktjében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a termelési tevékenységet terhelő IRAP nem forgalmi jellegű adó, így nem ellentétes a 6. közösségi áfa-irányelvvel. A döntés bombameglepetésként hatott. Az IRAP-ot ugyanis előzőleg már két bírósági főtanácsnok is az uniós joggal összeegyeztethetetlennek ítélte, márpedig az csak nagyon ritkán – öt esetből jó, ha egyszer – fordul elő, hogy az Európai Unió legmagasabb jogi fóruma felülbírálja saját főtanácsnokait.
HÁROMÉVES PER. Az Itáliában még a kilencvenes években bevezetett és a régiók által beszedett adót a Banca Popolare di Cremona nevű pénzintézet támadta meg egy olasz bíróságon, amely aztán előzetes döntéshozatal céljából az Európai Bírósághoz továbbította a dossziét. Az ügy horderejét jól érzékelteti, hogy a három éven át tartó perben 15 uniós kormány – köztük a magyar – fejtette ki a kérdésről Luxembourgban a véleményét, attól tartva, hogy az IRAP esetleges bukása saját hasonló jellegű adóikat is ellehetetleníti.
A felperes bank jogi képviselői az eljárás során azzal érveltek, hogy mivel az olasz regionális adót a nyereség helyett a nettó árbevételre vetik ki (akárcsak a magyar iparűzési adó esetében), forgalmi jellegű adóról van szó. Márpedig a 6. közösségi áfa-irányelv értelmében minden tagállam csak egy forgalmi adót vethet ki, amely a hozzáadott értékadó, magyar megnevezésével az áfa. Vagyis a vitatott adó a Banca Popolare di Cremona meggyőződése szerint az uniós jogba ütközik. Az Európai Bíróság nagytanácsa azonban – amelyben 12 kollégájával együtt a magyar Juhász Endre is helyet foglalt – az IRAP és az áfa jogszabályban leírt egyes jellemzőinek az összehasonlítása után arra a következtetésre jutott, hogy a két adó legalább két lényeges szempontból különbözik egymástól. Mindenekelőtt az IRAP összege nem arányos a termékek és a szolgáltatások árával, másrészt a struktúrájából adódóan jellemzően nem hárítható át a végső fogyasztóra, szemben az áfával. Vagyis az olasz adó nem ellentétes a 6. közösségi áfa-irányelvvel, s továbbra is fenntartható.
Az első meglepődésükből felocsúdó szakjogászok nagyjából egyetértettek azzal, hogy a testület jogilag nagyon szűk értelmezését adta az áfának, aminek viszont messzemenő következményei lehetnek. A jövőben ugyanis a tagállamok felbátorítva érezhetik magukat minden olyan, a forgalmi adóhoz hasonló közteher bevezetésére, amelynek nem minden jellemzője esik tökéletesen egybe az áfáéval. Miként az is kérdés, milyen hatása lesz annak, ha igaznak bizonyul az az elemzői feltételezés, miszerint az Európai Bíróság nem tisztán jogi megfontolások alapján foglalt állást az ügyben, hanem tekintettel volt arra is, hogy egy esetleges negatív döntésnek milyen katasztrofális következményei lennének az olasz államháztartásra.
A szóban forgó adó éves értéke 33 milliárd euró körül mozog. Ebből kiindulva a római kormány 120 milliárd euróra becsülte az IRAP elgáncsolása esetén kártérítésként visszaigényelhető teljes összeget. A döntés időbeli visszamenőleges hatályának korlátozásával csökkenteni lehetett volna ugyan a mínuszokat, ám az olasz költségvetést valószínűleg így is kiütötte volna egy elmarasztaló ítélet. „Nem kevesebb forgott kockán, mint Olaszország eurózóna-tagsága” – mondta a Figyelőnek egy, a témát jól ismerő bizottsági illetékes. Ráadásul Romano Prodi nemrég hivatalba lépett kormánya jövőre a GDP 2,8 százalékára, vagyis az euróövezet 3 százalékos tűréshatára alá akarja leszorítani az erre az évre 4,8 százalékosra becsült államháztartási hiányt, ami az IRAP éves összegéhez hasonló nagyságú költségvetési egyenlegjavítást feltételez. A fentiek ismeretében pedig talán már valóban nem is akkora meglepetés a luxembourgi bírák döntése. Egy ellenkező előjelű ítélettel padlóra küldhettek volna egy országot, amely éppen azzal küzd, hogy elfogadható szintre csökkentse az államháztartási hiányát.
Az olasz adó sorsának alakulása Magyarországnak sem közömbös, hiszen az IRAP-hoz sok szempontból hasonlító hazai iparűzési adó ellen az elmúlt időszakban két keresetet is benyújtottak magyar bíróságokhoz, amelyek előzetes döntéshozatali kérelemmel szintén az Európai Bírósághoz fordultak. Az egyik ügyben a Kögáz Rt., az E-ON IS Hungary Kft., az E-ON Dédász Rt., az Schneider Electric Hungária Rt., a Tesco Globál Áruházak Rt., az OTP Garancia Biztosító Rt., az OTP Bank Rt., az Erste Bank Hungary Rt., a Vodafone Magyarország Mobil Távközlési Rt. együttesen nyújtottak be keresetet a Zala Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője ellen a Zala Megyei Bíróságra. A másodikban pedig az OTP Garancia Biztosító egy másik helyi önkormányzatot perel, a Vas Megyei Közigazgatási Hivatalt. Az Európai Bíróság szeptember végén úgy döntött, hogy a két magyar keresetet összevonja, s nem tárgyalja gyorsított eljárással, ami azt valószínűsíti, hogy legkorábban jövőre születhet ítélet.
MEGKÖNNYEBBÜLÉS. Az Európai Bizottságot is beleértve, eddig majdnem mindenki úgy vélekedett, hogy bármi lesz a végzés az IRAP ügyében, az a magyar iparűzési adóra nézve is irányadónak tekinthető. Ha az Európai Bíróság a magyar iparűzési adó esetében is az olaszhoz hasonló döntést hoz, az nagy megkönnyebbülés lesz a kormányzat számára. Ellenkező esetben igencsak komoly fejfájást okozna ugyanis az éves szinten körülbelül 350 milliárd forintos, az önkormányzatok bevételeit gyarapító adónem eltörlése. Ami pedig az önkormányzatokat illeti, ők a maguk részéről eddig nem tehettek mást, mint bizakodtak, hogy végül a Pénzügyminisztériumnak (PM) lesz igaza, s az iparűzési adó kiállja az EU próbáját. Így tett többek között Budaörs is, amely település Pusztaszeriné Elek Hajnalka, a polgármesteri hivatal adóosztályának illetékese szerint saját bevételei több mint 50 százalékát köszönheti a helyi iparűzési adónak, azaz annak megszűnése esetén az egyik legfontosabb forrástól esne el. A városházán kezdhetnek megnyugodni.
Mindazonáltal még az is megtörténhet, hogy hosszú távon az esetleg a jelenlegi állapotokat jogszerűnek elfogadó luxembourgi állásfoglalás sem menti meg a magyar iparűzési adót. Annak megszüntetését ugyanis már a kormány is tervbe vette. S az Európai Bíróság döntésére reagálva Pichler Ferenc, a PM sajtófőnöke közölte: bár a tárca mindig is azt állította, az adófajta megfelel az uniós rendelkezéseknek, ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy mindenképpen meg is tartja ezt az adónemet. Hiszen annak megszüntetését a kormány eddig is azért fontolgatta, mert úgy gondolta, az a mostani formájában hátrányosan érinti a magyar vállalkozókat.
Jogsértő a regisztrációs adó
Közösségi jogot sért a magyar regisztrációs adó – mondta ki az Európai Bíróság október 5-én, helyt adva két magyar állampolgár panaszának, akik a külföldről behozott autójukra kivetett „regadó” miatt fordultak bírósághoz. Az elmarasztaló döntésre számítani lehetett, miután a luxembourgi testület főtanácsnoka is jogsértőnek minősítette az adófajtát, az Európai Bizottság pedig még 2005 októberében szabálysértési eljárást indított hazánk ellen. Veres János pénzügyminiszter a döntést követően közölte, hogy a kormány még az ősszel pontot szeretne tenni az ügy végére, mert az Európai Bíróság mintegy 8 milliárd forint kártérítés megfizetésére is kötelezte az államot, amikor úgy határozott, hogy az ítélet időbeli hatályának korlátozására nincs szükség.
Az Európai Bíróság szerint a magyar regisztrációs adó azért ellentétes az uniós joggal, mert nem elég, hogy a külföldről behozott használt gépkocsik esetében kettős adóztatást idéz elő, hanem e járműveket még nagyobb összeggel is terheli, mint a Magyarországon már nyilvántartásba vett, hasonló típusú, korú és kilométert futott használt gépkocsikat. Az indoklás rámutat, hogy a magyar adó mértékét a károsanyag-kibocsátás, az üzemanyag típusa és a motor hengerűrtartalma alapján határozzák meg, de az összeg – helytelenül – nem függ attól, hogy új vagy használt gépkocsiról van szó, ráadásul a használt autók értékének csökkenését sem tükrözi.
