Még az ősszel benyújtja javaslatát a kormány a parlamentnek a nyugdíjkorhatár emeléséről, s a lépést 2007 második felében és 2008-ban újabb reformintézkedések követik – jelentette ki Draskovics Tibor az Államreform Bizottság vezetője.
„Súlyos időskori nyomor fenyegeti a magyar társadalmat a jövő évtizedben” – jelentette ki Augusztinovics Mária közgazdász. A nyugdíjrendszer szolidaritási elemei 2013-ra minimálisra zsugorodnak, ami azzal jár majd, hogy a nyugdíjas korúak közül több mint félmillióan egyáltalán nem kapnak majd ellátást, mivel „potyautasként” ma nem fizetnek járulékot, illetve, mert olyan rövid távú munkaviszonyt tudnak csak felmutatni, ami nem jogosít nyugellátásra. Augusztinovics szerint be kell vezetni az állampolgári jogon járó, rezidensi nyugdíjat.
„Ha megígérnénk az alapnyugdíjat, megszűnne a maradék közteherviselési készség is, mivel még nagyobb ellenérdekeltséget vinne a rendszerbe” – jelentette ki Bokros Lajos, a CEU vezérigazgatója.
Az állampolgári alapon járó nyugdíj bevezetésével szembeni másik ellenérvként Bokros állítja: ez ahelyett, hogy a nyugdíjrendszert kivonná a „politikai cukorkaosztogatás” köréből – amikor a politikai pártok kampányuk részeként ígérgetnek mind nagyobb arányú nyugdíjemelést -, még nagyobb teret ad az ígérgetéseknek. A rendszerből kiesők ellátása a szociális háló feladata.
Egy csapásra két legyet ütnénk – véli a CEU professzora -, ha a 13. havi nyugdíjat a nyugdíjasok egészségügyi járulékának finanszírozására fordítanánk. A lépés mindkét rendszert „kitisztítaná” – kivenné a politika kezéből a 13. havi nyugdíjjal való kampányolás lehetőségét, s megteremtődne az egészségügyi rendszert elsősorban használó nyugdíjas társadalom járulékfizetésének alapja.
Annak az 1,9 millió leendő nyugdíjasnak, aki ma minimálbérre van bejelentve, 40 év munkaviszony után, mai értéken, 22 ezer forint lesz a havi ellátása. „Ennek pedig az lesz a következménye, hogy a beláthatatlan teher alatt szétesik a szociális ellátórendszer” – jelentette ki Hamecz István, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója.
• Ferihegyi perek
Egyelőre „csupán” 20 milliárd forintnak megfelelő kártérítés megfizetésére kötelezte a magyar államot a Ferihegyi repülőtér visszaállamosítása kapcsán egy bíróság, ám a végső szaldó ennek többszöröse is lehet.
Nyolcvanhat millió dolláros kártérítésre kötelezte a magyar államot egy washingtoni bíróság, amelyet a kanadai központú Airport Development Corporation (ADC) számára harminc napon belül kell kifizetnie a költségvetésnek. A kártérítési pert az ADC indította az Orbán-kormány 2001-ben hozott döntése miatt, amellyel visszaállamosították a Ferihegy 2/B terminál üzemeltetését. (Szerkesztőségi vélemény a 82. oldalon.)
A történet 1996-ra nyúlik vissza, amikor a kanadai cég 33 százalékos, illetve a magyar állam 66 százalékos tulajdonában lévő Ferihegy Utasterminál Fejlesztő (FUF) Kft. nyerte el a repülőtér üzemeltetésének és bővítésének jogát. Miután 12 évre szóló megállapodást kötött erre az állammal, döntően az ADC tőkéjére támaszkodva 1998-ra megépítette a Ferihegy 2/B terminált. Az Orbán-kormány viszont 2001 végén hozott egy olyan rendeletet, miszerint csak kizárólagosan állami tulajdonban lévő cég üzemeltetheti a repteret, szerződést bontottak a FUF Kft.-vel, és létrehozták a tisztán állami tulajdonú Budapest Airport Rt.-t. Így vált lehetővé a részvénytársaság eladása, amely 2005 végén 464 milliárdos bevételt hozott. A kanadai ADC a mostani, perköltségek nélkül 17-18 milliárd forintos kártérítés felével is megelégedett volna 2002 végén, illetve 2003-ban, amikor peren kívüli megegyezésről tárgyalt a magyar állammal. Csillag István akkori gazdasági miniszter nem tartja szakmai hibának, hogy annak idején végül nem jött létre jóval kedvezőbb feltételekkel a megállapodás. Lapunknak elmondta: a Medgyessy-kormány döntött a Ferihegy 2/B terminált 2002 óta üzemeltető Budapest Airport privatizációjáról, arra pedig kizárólag jogtiszta helyzetben volt lehetőség, folyamatban lévő kártérítési per, vagy azzal való fenyegetés lényegesen rontotta volna az állam pozícióját, illetve a bevételi lehetőségeket. A kanadai cég akkori pénzügyi ajánlata ugyan megnyugtató volt, mert a FUF Kft.-ben cégen belül megvolt a kártérítési összeg, amely fedezte volna a követelést. Ám a volt miniszter – aki akkoriban személyesen is részt vett a tárgyalásokon – kollégáival együtt úgy látta: nincs garancia arra, hogy a szóban forgó összeg kifizetése után az ADC ne forduljon újabb követelésekkel a bírósághoz, mert a tárgyalások során egyre „újabb és újabb kérdések merültek fel, mivel a szerződésnek sok rétege volt”. A kanadai cég ugyan kimondott egy összeget (ez 2003-ban 8 milliárd forint körül volt), de az állam nem tudott olyan ígértet kicsikarni, miszerint más jogcímen újabb követelésekkel nem fordul bírósághoz. Nem lehetett tudni például, hogy a kiesett szolgáltatások után még milyen összegeket perelhettek volna ki az államból a kanadaiak. „Ilyen feltételekkel nem lehetett volna befektetőkkel tárgyalni, mert azt hitték volna, hogy át akarjuk verni őket” – magyarázza az egykori gazdasági miniszter.
Ez a mostani megnyert per sem az utolsó: csak a kanadai cég további négy pert indított a magyar állammal szemben, amelynek végösszege akár 20 milliárddal is túllépheti az e célra elkülönített 100 milliárdot – ez már komolyan megbillentené az amúgy is ingatag költségvetési egyensúlyt. Az ügyben ráadásul az Alkotmánybíróság is vizsgálódik, e testület majdani döntésének következményei egyelőre beláthatatlanok. Sághy Erna
