Nettó-nettó – a kereskedelemben így hívják a forgalmi adó és a levonások, vagy más néven „bónuszok” nélküli, lecsupaszított árat. Ez az az összeg, amelyet a beszállító – a késhegyig menő alku végén – valóban megkap az áruért. Minél kisebb a cég, a vezetője annál kiszolgáltatottabb az áregyezségnél. A helyzeten érdemben a júniustól életbe lépett kereskedelmi törvény sem tudott változtatni, amely pedig elfogadható keretek közé próbálta szorítani a kereskedők és a beszállítók kapcsolatát. A törvény tiltja a piaci erőfölénnyel való visszaélést, de a színfalak mögötti alkura kicsi a hatása.
„Nem is tudtak volna a törvényalkotók a kereskedő és a beszállító közötti alkuba beleszólni” – véli Krisán László, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ) kereskedelmi szekciójának elnöke. Az alkut továbbra is „farkastörvények” szabályozzák: szupertitkos paktumon múlik az osztozkodás, hogy a levonások után végül mennyit kap a gyártó.
A beszállítók június óta is panaszkodnak a láncokra, mert szerintük többször visszaélnek az erejükkel, de ez ügyben a Gazdasági Versenyhivatalhoz (GVH) egyetlen bejelentés sem érkezett. Információnk szerint csupán egyetlen idevágó ügyben nyomoz a hivatal: egy kereskedő cég kötelezően előírta, melyik társasággal kell szerződnie a beszállítónak, hogy az áruházban az áruját feltöltse. „A sértett cégek és az ügyvédi irodák időnként megtudakolják, miként léphetnek fel a kereskedők túlzott erejével szemben, ám az írásos bejelentés rendre elmarad, noha azt névtelenül is megtehetnék” – erősítette meg Amberger Teréz, a GVH szolgáltatási irodájának a vezetője. Márpedig bejelentés nélkül a hivatalnak nincs módjában konkrét esetekben kutakodni, az általános tájékozódás során bekért mintaszerződések pedig nem árulkodnak törvénysértésről. A valós kontraktusokhoz kapcsolódó mellékleteket, amelyekben a kereskedelmi lánc és a beszállító a fizetési határidőt, a visszatérítéseket, a „bónuszokat” is részletezi, az üzleti titokra hivatkozva nem juttatják el a hivatalhoz. (Ausztriában már bíróságon folyik a vita a kereskedők és az ottani versenyhatóság között, hogy utóbbinak van-e joga üzleti titkoknak tekinthető információkat megismerni.)
A beszállítók félelme érthető, miután néhány korábbi versenyhivatali tudakozódás során kiderült a panaszt tevő kiléte. Amberger Teréz szerint csak az a beszállító hajlandó a versenyhivatalhoz fordulni kereskedelmi partnere viselkedése miatt, amely végképp kilistázódott, így nincs vesztenivalója.
A mechanizmus
Az uniószerte erős árversenyben úgy leapadt a kereskedők haszonkulcsa, hogy a nagy láncok a költségeik jó részét különböző jogcímeken a beszállítókkal fizettetik meg, méghozzá úgy, hogy leszorítják az átvett áruért járó összeget. Mivel a gyártó nem adhatja oda a termékét féláron (mert ez a piacon kitudódik, és örökre leértékeli a márkát), formálisan a vállalható, magasabb árat írják a szállítási szerződésbe (és az árcédulákra), de születik egy titkos melléklet is, amelynek értelmében aztán az árkülönbözetet – néha valós, de jellemzően inkább mondvacsinált „szolgáltatások” fejében – a beszállító visszaadja a láncnak.
Az adóhatóság megítélése ezzel ellentétes; abból indul ki, hogy a polcpénzt, a listántartási díjat és hasonlókat a beszállító saját gazdasági tevékenysége előmozdítására, valamilyen kereskedelmi „szolgáltatás” fejében fizeti. Ez lehet például marketing, vagy egyszerűen annak a jognak a megszerzése, hogy az adott partnernek terméket értékesíthessen. Ennek értelmében a kereskedőt a bónusz után számla- vagy nyugtakiállítási és áfafizetési kötelezettség terheli, amit az sem befolyásol, hogy az ellenértéket maga vonja le a beszállítónak járó összegből. Ám a levont bónusz nem csökkenti a termékértékesítés áfaalapját.
Itthon 60−70 féle bónuszt használnak (a fontosabbakat lásd külön). Ez a szám évről évre növekszik, de még mindig jócskán elmarad a csaknem 300 németországi jogcímtől. A rendszer szerte az unióban dívik. Frank Odzuck, a Zwack Unicum Rt. vezérigazgatója nem tapasztalt különbséget a hazai és a külföldi tulajdonú láncok ebbéli gyakorlatában. Legfeljebb annyit, hogy a diszkontok és a cash and carry hálózatok rámenősebbek a hipermarketeknél. Részleteket azonban sem ő, sem más kereskedők nem árultak el.
