Persze nekik könnyű, mert jó az idő. Zürichben az emberek úgy csinálnak, mintha az utcán ülnének, pedig csak beüvegezett kávéházi teraszok színházként berendezett széksoraiból nézik a forgatagot; na ja, mert ott rossz az idő. A párizsiak is imádnak a járdán ücsörögni, szívesen olvasnak újságot, könyvet a kávéházi teraszokon, de az meg azért más, mert annak ott időtlen idők óta hagyománya van.
Ne legyünk igazságtalanok, idővel nekünk is lett jappi Liszt Ferenc és Szent István terünk, nyüzsgő Ráday utcánk és szaporodnak az udvari, lomtalanításból bebútorozott, jó hangulatú találkahelyek. A múlt szombati Falk-Art után, amikor a Falk Miksa utcában összefogtak a galériák és késő estig utcai programokkal várták a sétafikálókat, bebizonyosodott, hogy a legszürkébb utcába is beköltözhet az élet. Kellett hozzá ötlet és munka, mosolygó bolttulajdonosok, nekem mégis a járdára tolt három patinás bőrfotel emelkedett jelképértékűvé, amelyekbe az emberek boldogan huppantak, vonzva az irigy tekinteteket. És a virágcserepekkel körülvett székek, amelyeken mindig ücsörögtek, és ahonnan nem rohantak haza az esti filmre. Nehéz volt eljutni az egyik saroktól a kétszáz méterre levő másikig, mert boldog-boldogtalan megszólította a másikat, ácsorogtak az egyébként egy zsíros-szürke hétvégén félhalott pesti utcán, ahol még a kiszivárgó rántott hús szagra sem fut össze a nyál a járókelők szájában, mert nincsenek járókelők.
Mi van máskor? Negyvenkét boltnyi totálisan felesleges holmi, amit lehet szeretni, de ami nélkül abszolúte elvagyunk. Poliszander étkezőbútor, copf komód, szecessziós névjegykártya-tálca, kutyafejű sétabot, kovaköves tengerészpuska.
A Falk Miksa üzleteiben nem csak azt kell tudni, mi az, ami most divat, de jó megérezni, mi az, ami lesz. Az nyer, aki akkor vesz szecessziót, amikor még a biedermeier a divat, és mire bejön a szecesszió, már art-decót spejzol a városszéli raktárakban.
Itt sincsenek egyenlő pályák, nemhogy egyenlő esélyek. Aki megtanulta, tudja, aki belenőtt, érzi is. Akinek itt már a nagypapája is bútorrestaurátor volt és a papája is az, azon nem fog ki se kor, se stílus, vevőt ki nem enged, még a neobarokk-gyűjtőnek is megmagyarázza, miért vigye el a neoreneszánsz ládapadot. Résen kell lenni, mert a régi idők már sosem jönnek vissza. A régi idők hét évvel ezelőtt voltak, amikor a külföldiek úgy csaptak le a friss pesti régiségpiacra, mint vércse a mezei pocokra. Az újgazdagok még nem költhették a pénzüket designboltokban, mert még nem voltak designboltok.
Szemüveges fizikatanár merészkedik a lépcsőn lefelé, a szomszéd utcában lakik, de még sosem vette a bátorságot, hogy benézzen. Ezen a napon senki sem kérdezi, mit parancsol, és nem kerül kínos helyzetbe, mert kétévnyi fizetéséből sem telne egy tabernákulumra. Végigsétál az 1800 négyzetméteren, és próbálja felidézni, hogy a bolt alapterülete csak érzékeiben nagyobb-e, mint a Szépművészeti Múzeum aulája, vagy valóban.
A Falk-Art közönsége jobb, mint az elit cégek fogadásainak úri közönsége, itt a boltokban a tálcák tele vannak pogácsával, és az utcáról beeső vendég nemcsak hogy nem tömi tele a zsebeit, de nem is zabál két pofára. Kiállításmegnyitókon nézelődik, az utcán Paudits istenáldotta tehetséggel ismét előadott régi kupléit figyeli, ráér. Az előadásokon tanul, és holnap már nem nevezi a négypolcos szerkezetet könyvespolcnak, mert tudja, hogy etagere-nek hívják és műtárgy tárolására hivatott.
Esik. A bőrfotelekben ülő fizikatanár zsebében villamosjegy, az Armani nadrágoséban Audi-kulcs, mindketten ernyőt tartanak a fejük fölé. A színpadon szól a jazz, a kivilágított kétszintes esti galéria inkább a Szex és New Yorkra emlékeztet, mint a Szegénylegényekre.
