Van keresnivalójuk?

Mintha egy-két évszázadot visszaléptünk volna az időben, a koszovói főváros, Pristina kis mellékutcája vaksötét, csak a holdfény világítja be. Az ablakok mögött mécsesek pislákolnak. Az ember alig várja, hogy kiérjen a főútra. Ott ugyan a közvilágítás szintén nem működik, de legalább az autók lámpái szórnak egy kis fényt, és a legtöbb bolt, étterem is ki van világítva. Igaz, ennek az az ára, hogy a bejáratok előtt kisebb-nagyobb dízelgenerátorok dübörögnek. A sarki kis éjjel-nappali beéri egy fűnyíró méretű áramfejlesztővel, de a Dion Hotel előtt álló szerkezet már legalább két pingpongasztalnyi. A zaj- és levegőszennyezés olyan, akár egy kamionparkolóban. És ez így megy minden este.

Szeméttelep Pristina határában. Egy szegénységgel küszködõ tartomány távlatai.

Koszovónak rengeteg problémája van, az áramhiány csak az egyik, igaz, talán a legszembeszökőbb. Az oka nagyrészt az energiatermelő infrastruktúra elégtelensége. A Pristinától csupán egy kőhajításnyira lévő obilicsi erőmű műszaki okokból csak fele kapacitással működik, a megtermelt áram közel harmada pedig egyszerűen elvész a rendszerben. „Ez azért döbbenetes, mert összesen csaknem félmilliárd eurót, többnyire a nemzetközi közösség adományát, fordították Obilicsre. Ennyi pénzből máshol komplett erőműveket tudnak felépíteni” – szörnyülködik Mrika Kotorri, koszovói közgazdász.

Hová folyt el a pénz? Egy német szélhámos, bizonyos Jo Hans-Dieter Trutschler például 4,3 millió eurót sikkasztott el még 2002-ben. Fiktív életrajzzal került az ENSZ Koszovói Missziója (UNMIK) egyik vezető beosztásába, ám mire a hamis diplomájával lebukott – ez viszonylag gyorsan bekövetkezett -, már javában gyűltek a milliók egzotikus országokban vezetett magán-bankszámláin. Koszovói ámokfutásáért a bochumi bíróság végül három év hat hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélte, Pristina pedig – ez esetben – csaknem hiánytalanul visszakapta az elsikkasztott összeget. Trutschlerhez hasonló szerencselovagok azonban manapság lépten-nyomon felbukkannak a tartományban.

Paradox módon középtávon éppen az áramellátás lehet Koszovó legkisebb problémája. „A tartomány hamarosan akár az egész térség energiaközpontjává válhat” – véli Sejdi Osmani, a pristinai Riinvest gazdaságkutató intézet igazgatója. Koszovó olcsón, külszíni fejtéssel kitermelhető lignitkészlete ugyanis 13-15 milliárd tonnára tehető. Ez a – jelenleg Szerbia részét képező – tartomány több mint 100 évi energiaellátáshoz lenne elegendő, csupán a megfelelő infrastruktúrát kellene kiépíteni hozzá: erőműveket, vezetékhálózatot, elosztó központokat. Eközben Albániától Szerbiáig Koszovó szinte valamennyi szomszédja komoly energiaproblémákkal küzd. Mindenkinek érdeke lenne tehát a koszovói lehetőség kihasználása, annál is inkább, mert az ottani energia fölöttébb olcsó is lenne. A Riinvest számításai szerint 1 gigajoule elektromos áramot Koszovóban 62 centből, míg Bulgáriában 88 centből, Szerbiában 134 centből lehet előállítani.

ÁRAMHIÁNY. Ma viszont a tartomány energiahiánnyal küzd, ami persze korántsem csupán a lakosságot sújtja. Luan Berisha, a nemrégiben privatizált Llamkos galvanizáló üzem igazgatója szerint tavaly 1,5 millió eurós káruk származott az áramkimaradások és a feszültségingadozások miatt. „Amikor elmegy az áram, a gyártósoraink leállnak, és négy-hat óra szükséges a termelés újraindításához. Egyetlen ilyen kényszerszünet 16-18 ezer euró veszteséget okoz” – panaszkodott Berisha a koszovói televízió egyik vitaműsorában.

Pedig Koszovónak égető szüksége volna az olyan cégekre, mint a Llamkos, amelyek képesek exportra is termelni. A tartomány külkereskedelmi mérlege teljesen felborult: az export értéke csupán 4-5 százaléka az importénak. „Ma alig-alig folyik termelés Koszovóban” – ismeri el Shpend Ahmeti, a Világbank pristinai irodájának egyik vezetője. Szerinte a koszovóiak „elszoktak” a termelő munkától. Szinte minden családban vannak külföldön, elsősorban Nyugat-Európában dolgozó rokonok, akik készpénzt küldenek haza. Emiatt a fogyasztás lényegesen magasabb, mint amire a csaknem 50 százalékos munkanélküliségi adatból, vagy a 150-200 eurós átlagfizetésből gondolni lehetne, és ez elsősorban a különben is relatív alacsony tőkeigényű szolgáltatóipar felé tereli a befektetéseket.

A szolgáltatóipar túlsúlyának más okai is vannak. Venera Demukaj, a Riinvest kutatási igazgatója szerint a kilencvenes években albánok tömegei vesztették el szinte egyszerre az állásukat. „Míg a titói Jugoszlávia valóban erőteljesen iparosította Koszovót, Milosevics alatt valóságos ipartalanítás folyt. A gyárakat bezárták, a berendezéseket leszerelték és Szerbia más részeibe telepítették” – ad magyarázatot a mai állapotokra. A nyolcvanas években a koszovói GDP-nek még a 45 százalékát termelte meg az ipar, mára viszont ez az arány 15 százalék alá süllyedt. A munkanélküli tömegek egy jelentős része pedig „kényszervállalkozó” lett. Helyi specialitás a rengeteg autómosó: egy nagyobb sátor, egy vödör, egy szivacs meg valamiféle – leginkább illegális – vízvételi lehetőség elég hozzá, és máris lehet szolgáltatni az autósoknak. Pristina és a nagyobb városok emellett tele vannak bazárokkal. Minden sarkon ott a qevaptore, azaz a csevapos kioszk, és rengeteg a kisbolt mindenfelé. Helyenként magyar termékek is előfordulnak. A legismertebb magyarországi importáru alighanem a Sole „reggeli itala”. Az itthon ma már igencsak rosszul csengő megjelölést Koszovóban habozás nélkül tejként fordítják albánra a termékismertető matricán, és még a pristinai elit gyülekezőhelyén, az elegáns Papillon kávézóban is ezzel szolgálják fel a máskülönben kiváló kapucsínót.

A koszovói gazdaság kibontakozását azonban az elemzők természetesen nem a butikok és büfék további burjánzásában látják. A pristinai hatóságok mellett a Világbank és a nemzetközi szervezetek által is felügyelt helyi bánya- és ásványügyi igazgatóság tavalyi tanulmánya szerint Koszovónak komoly színesfémkészletei vannak. Elsősorban ólmot, cinket, nikkelt és magnéziumot rejt a föld mélye. Ma különböző magántársaságok 470 helyszínen folytatnak valamilyen – általában alacsony intenzitású – kitermelést, a többségük „természetesen” nem rendelkezik a kellő engedélyekkel. Az elemzés szerint az ásványkincs kiaknázásához 1,5-2,0 milliárd eurónyi befektetésre lenne szükség, s ha ez megtörténne, az akár 35 ezer új munkahely létrehozatalát is lehetővé tenné. Ráadásul egy, a Figyelőnek név nélkül nyilatkozó külföldi bányászati szakember szerint a geológusok a ma működő bányák elemzéséből arra következtetnek, hogy egy alapos feltárás során bizonyosan további gazdag lelőhelyek tucatjait találnák. Mint elárulta, a nagy nemzetközi bányaipari vállalatok „sorban állnak”, hogy kutatásokat végezhessenek.

Koszovói idill. Idegenforgalomról szövögetett álmok.

AGÁNOSÍTÁSI LÁZ. Valóban, a koszovói privatizáció eddigi legnagyobb sikere a három nikkelbányát és egy feldolgozó üzemet működtető Ferronikeli nevű vállalat magánosítása volt. Az idén tavasszal az International Mineral Resources, a világ egyik legnagyobb bánya- és fémipari magántársasága, a kazah Eurasian Natural Resources Group leányvállalata 30,5 millió eurót fizetett a cégért. Vállalásuk szerint további 20 millió eurót fektetnek be, és garantálják, hogy legalább ezer alkalmazottat foglalkoztatnak. Kirk Adams, a tartomány köztulajdonú javai fölött rendelkező Kosovo Trust Agency (KTA) privatizációért felelős igazgatója szerint általában is „kiválóan halad a privatizáció”. Eddig már csaknem 400 egységet adtak magánkézbe, amiből negyed milliárd euró folyt be a KTA kasszájába. A bevétel egy részét a dolgozók kapják meg készpénzben, a többit viszont egyelőre egy alapban kezelik, és csak Koszovó státusának véglegesítésekor osztják majd meg Pristina és Belgrád között, a leendő státusszerződés megállapodása szerint.

A szerb politika persze élesen ellenzi a koszovói privatizációt, mondván: az ottani állami tulajdonú – pontosabban, a szerb meghatározás szerint: „társadalmi tulajdonú” – vállalatokhoz sem a nemzetközi közösségnek, sem a koszovói albánoknak nem sok közük van. Belgrád érvelése szerint a koszovói vállalatok a jugoszláv állampolgárok erőfeszítéséből jöttek létre. Tény, egy időben a fejlettebb jugoszláv tagállamok dolgozói 5 százalékos „önkéntes” adót fizettek az elmaradottabb régiók felzárkóztatásáért, ráadásul Belgrád mindmáig folyamatosan teljesíti a Koszovóban regisztrált jugoszláv vállalatok nemzetközi tartozásait is. A szerb álláspont azonban Adams szerint tarthatatlan. „Belgrádnak szembe kellene néznie a jövővel. A nemzetközi közösség a tartományban élő kétmillió polgár érdekében kezdett bele a privatizációba, s ha kivárunk, tovább pusztulnak a vállalatok, az emberek munka nélkül maradnak, a gazdaság pang” – indokolja az amerikai hivatalnok a koszovói magánosítás szükségességét.

A pályázatok iránt érdeklődők nagy része egyébiránt külföldi, bár a KTA illetékesének becslése szerint legalább kétharmaduknak van valamilyen koszovói kötődése – a Nyugat-Európában befutott albán vállalkozók előszeretettel fektetnek be Koszovóban. Sok jelentős tételt mindazonáltal helyi, koszovói üzletemberek szereztek meg. Az egykor „Jugoszlávia egyik legfinomabb sörét” előállító pejai (szerbül: Pec) sörgyár például annak az Ekrem Llukának a kezébe került, aki a tartományban biztosítótársaságot, lap- és könyvkiadót, ingatlanfejlesztő céget, és a helyi sajtóban „ellentmondásosként” aposztrofált Mobikos távközlési céget is tömörítő – és szerb források szerint a Balkánon keresztül vezető egyik cigarettacsempész útvonalat is ellenőrző – Dukagjini-csoportnak a tulajdonosa. Az üzemért 11,1 millió eurót tett le a KTA asztalára. A Pristina szimbólumának számító, 369 szobájával kissé túlméretezett Grand Hotelt pedig egy, építőipari privatizációkban már korábban is sikeresen szereplő másik koszovói üzletember, Zylqif Berisha, illetve az ő tulajdonában lévő Unio Commerce nevű vállalkozás szerezte meg, 8,1 millió euróért. A tender első győztese, a macedón illetőségű Makos állítólag fenyegetés hatására állt el a vásárlástól, és érte be a város egy másik fontos szállodájával, az Illiriával.

SÍPARADICSOM-ÁLMOK. A közeljövő néhány kiemelkedő befektetési lehetősége között – a ma is termelő magnézium- és bauxitbányák mellett – ott van a szintén mostanában magánosítandó Sharr cementgyár, valamint Kirk Adams személyes favoritja, a pristinai és a szkopjei nemzetközi repülőtértől egyaránt csupán egy ugrásnyira található brezovicai síparadicsom. „A bolgár Borovecet és Banszkót pár szezon alatt ellepték az európai sífanatikusok, Brezovica hasonló sikertörténet lehet” – mondja Adams, aki maga is lelkes síző.

Utcai könyvárus. Kényszer szülte szolgáltatóipar

A KTA működésében Sejdi Osmani, a Riinvest igazgatója nem is az eredményességet bírálja – azzal nem ért egyet, hogy az ügynökség a teljes privatizációs alapot zárolja. Úgy véli, az oda befolyó pénzekből számos olyan programot lehetne finanszírozni, amely előrevihetné a gazdaságot, és munkahelyeket teremthetne. Osmani szerint ugyanis a szerb gazdaság drámaian alulfinanszírozott. A koszovói bankrendszer ugyan stabil – a két „multi”, a Raiffeisen és a ProCredit Bank jelenléte segíti a piaci viszonyok kialakítását -, de a pénzintézetek igyekeznek biztosra menni, azaz a magas kockázatra hivatkozva hitelt csak nagyon óvatosan helyeznek ki, és a kondícióik sem kedvezőek. Osmani szerint ezért az államnak is be kellene szállnia a – koszovói GDP 60 százalékát adó – kis- és közepes vállalatok kedvezményes támogatásába, hogy a helyi termelés versenyképes legyen a régióban. Erre pedig a privatizációs bevételekből lenne lehetőség.

Minden nehézség ellenére Koszovó az önálló létre készül, olyannyira, hogy Pristinában az optimisták máris a térség gazdasági „kis tigrisét” látják a tartományban. Az albánok számára csak a teljes függetlenség az elfogadható, arra hivatkozva, hogy ha az egykori Jugoszlávia tagállamai ma mind önálló államok, a nyelvével, kultúrájával világosan elkülöníthető albánságnak is joga van a függetlenségre. Arról persze nem esik szó, hogy a többi ex-jugoszláv tagköztársaságtól eltérően Koszovó sosem volt „államalkotó köztársaság”, csupán autonóm tartomány. Belgrád viszont hallani sem akar Koszovó függetlenségéről, csupán „a lehető legmagasabb fokú autonómiát” kész biztosítani a tartománynak. Nemzetközi szinten akár hónapokon belül napirendre kerülhet a kérdés, s a Nyugat a jelek szerint Pristina érveit látszik elfogadni. Igaz, a Biztonsági Tanácsban a szerbek jó eséllyel számíthatnak a Csecsenföldön fölöttébb hasonló problémával küszködő Oroszország vétójára.