Arra készül a brit Munkáspárt, hogy megszabaduljon Tony Blair miniszterelnöktől, aki az elmúlt fél évszázad legsikeresebb baloldali politikusaként immár kilenc éve hatalmon tudja tartani a Labour pártot. Ráadásul akár három év is lehet hátra a következő választásig, amelyet „legkésőbb 2010-ig” kell megtartani. Jogos hát a kérdés: miért?
Az elsőrendű ok: a feltétel nélküli támogatás, amelyet Blair az amerikai neokonzervatív politika Bush által vezérelt iraki háborújának mindmáig nyújt. Ez a háború első pillanattól kezdve megosztotta a brit közvéleményt, és különösen mély volt az ellenszenv a Labour soraiban. Blair már a háború elején megkapta a „Bush ölebe” csúfnevet, de ő a fokozódó nyomásra egyre merevebb ellenállással reagált. Nem rendítette meg sem a háborút kísérő botrányok sorozata, sem az, hogy Irak ügyében – az Economist szavaival – „a Labour párt Blairt személyében felelősnek tartja egy olyan vereségért, amely 50 éve, a szuezi katasztrófa óta, a legsúlyosabb csapás a brit külpolitikára”.
Gömöri Endre, újságíró
KONZERVATÍV KIHÍVÓ. A konzervatív párt fiatal és vonzó új vezetője, David Cameron is „balról”, és egyben elvi alapon bírálta a Bush-Blair viszonyt: „A brit-amerikai különleges kapcsolat egyensúlyát helyre kell állítani. Ez szilárd barátság, és nem kaphat szolgai jelleget.” Ez a megjegyzés már utal a Labour idegességének legfontosabb belpolitikai okára.
Cameron a belső, gazdasági-társadalmi ügyekben is az egyensúlyra törekszik. Társadalmi igazságról beszél, bírálja a szociális és etikai normákat sértő nagyvállalatokat. Lehalkította a korábban oly hangos tory agitációt a bevándorlás ellen, és – elődeivel ellentétben – nem ígér olyan adócsökkentést, amely gyengítené a közszolgáltatások pénzügyi biztonságát. Stratégiájának alapja: szélesíteni a párt jelenlegi – a közép- és felső-középosztályra korlátozott – vonzókörét, és olyan párttá formálni, amelyet minden el nem kötelezett választó magáénak érezhet. Várható, hogy ezt a stratégiát elfogadja majd az októberi konzervatív pártkongresszus.
Egy ilyen új típusú, hagyományos osztályjellegét módosító Tory párt esélyes riválisa lenne még egy erős Blair által vezetett egységes Munkáspártnak is. Blair azonban már nem erős, a Labour pedig nem egységes. Ez a Blair körül kavargó válság harmadik eleme (Irak és a Cameron-reform mellett).
Eredetileg Blair lebegtette távozásának időpontját. Erre két ok miatt volt lehetősége. Először azért, mert (az iraki tehertétel ellenére) nincs hozzá hasonló tekintélyű brit politikus a nemzetközi színtéren. Másodszor: mert ő volt a Giddens professzor által kidolgozott „harmadik út” elmélet gyakorlati végrehajtója. Ezzel balról a centrum felé tolta el a Munkáspárt politikai súlypontját, és új választói rétegeket szerezve csaknem egy évtized óta kormányon tartja a ma már „Új” jelzővel gazdagított Munkáspártot (New Labour). Az eredeti felállás része volt az is, hogy Blair távozása után a csak 2010-ben kötelező választásokig Gordon Brown pénzügyminiszter lesz a párt új főnöke és egyben a kormányfő.
Ezt az elegáns megoldást lehetetlenné tette egy jellegzetesen brit típusú parlamenti puccs. Blair 15 munkáspárti képviselőtől levelet kapott: hagyjon fel a lebegtetéssel, és határozza meg lemondásának konkrét időpontját. Nyomatékul lemondott hat „második vonalba” sorolható miniszter is. Nyomban Gordon Brown akcióját gyanították a puccs mögött. Blair és Brown viszonya soha nem volt egyértelmű. Utóbbi hajtotta végre Blair „harmadik útjának” gazdasági reformprogramját. Ez, párosulva a szakszervezeti bérkövetelések korlátozásával és az üzleti világ felé fordulással, meghozta kilenc év tartós GDP-növekedését – alacsony kamatszinttel és 5 százalék alatti munkanélküliséggel. Ez jórészt Brown érdeme. „Bűne” viszont Blair bizalmasainak szemében az, hogy nyíltan kimutatta sürgető vágyát a gyors hatalomváltásra. Mondják: az ominózus levél után a kormányfő irodájában heves vita robbant ki Blair és Brown között, de a nyílt szakítást elkerülték.
A párbaj mai állása a következő: 1. Blair bejelentette, hogy 2007 folyamán – munkáspárti források szerint májusban – lemond. 2. Brown gáláns (de üres) gesztust tett: Blair „szabadon választja meg távozása időpontját”. 3. Brown tagadja, hogy ő állt volna a puccs-levél mögött, de a brit sajtó többsége ezt nem hiszi el. 4. Bizonytalan, hogy milyen lesz a brit politika iránya 2007 májusa után. Addig Blair hívei nyilván keresik Brown hiteles ellenjelöltjét, de ez reménytelen vállalkozásnak tűnik.
A JÖVŐ KÉRDÉSE. A szomorú tanulság végül is az, hogy Európa talán leginkább újító szellemű szociáldemokrata politikusa belebukott Bush iraki háborújába. És – mivel Bush már nem fordulhat vissza – Brown is kénytelen lesz bő másfél évig együtt élni ezzel a háborúval. A nagy – és meg nem válaszolható – kérdés az, milyen lesz a brit-amerikai viszony egy Brown-kormány alatt, 2007 májusa és 2008 novembere között. Akkor véget ér a Bush-korszak, és újraosztják a világpolitikai parti kártyáit.
