Amikor ő volt a Nemzetközi PEN Club elnöke, a Magyar PEN is sűrűn invitálta. Én már akkoriban is, a hetvenes évektől, elkötelezett munkása voltam az itthoni irodalmi szervezetnek, mely ügyes elnöke, Boldizsár Iván, és nagyszerű több évtizedes főtitkára, az anglicista professzor, főszerkesztő és fordító, néhai Kéry László vezetésével (nem tévesztendő össze a politológus Kéri Lászlóval) fénykorát élte. A Magyar PEN (mellesleg most, szeptember 30-án ünnepli, nemzetközi részvétellel, 80. születésnapját a Károlyi Palotában) a legsötétebb időkben is ablak – és olykor átjárható, rejtett tapétaajtó – volt a nagyvilág felé. Nem véletlenül szegődtem ide kultúrdiplomáciai munkásnak. Így kerültem közeli, haláláig tartó kapcsolatba Böllel.
Gyakran kalauzoltam őt (és feleségét) Pesten meg szerte az országban. Minden érdekelte, a táj, a jó bor (született rajnai volt), a város, a színház, a történelem. Egyszer kocsival elvittem őket egy Balaton körüli kirándulásra. Akkor még megvolt csodás szigligeti Tusculánumom, saját termésű olaszrizlinggel. Még le is filmeztem (szenvedélyes Super 8-as filmező voltam, ez is elmúlt), ahogy ül a szőlőhegyen, kezében a kis vaskos pinceszeres pohárral, és mereng a világ egyik legszebb tájának varázslatában. Útközben megmutattam neki Balatonudvariban az öreg temetőt, a szív alakú sírkövekkel: alig tudtam elhozni, úgy elbűvölte a szíves temető.
Tiltakozásom ellenére eljött Cápák a kertben című abszolút abszurd darabomra a Madách Kamarába 1971-ben, holott egy szót sem értett magyarul (Mensárost így is élvezte). Már halálos beteg volt, de gyakran beszéltünk telefonon. Még olvashatta Egy vacsora anatómiája című versem német fordítását, a patinás „Die Horen” folyóiratban a német verziót neki ajánlottam. Halála után a Süddeutsche Zeitung búcsúztatót kért tőlem: tárcámban balatoni kirándulásunk Super 8-asáról felidéztem egy érzelmes utazás filmkockáit, ezúttal filmből lett a forgatókönyv. A filmecskét pedig a kölni Böll-archívumnak ajándékoztam.
Ezt az emléktolulást az kavarta fel most, hogy egy szép őszi vasárnapon párommal egy nemrég nyílt, Bíboros nevű étteremben ebédeltünk a Belgrád rakparton, kint a teraszon, szemben mintegy a Dunából feltüremlő Gellért-heggyel, mely mindmáig meghökkent, ha rácsodálkozom, mert ilyen nagyváros közepébe pottyantott hatalmas sziklatömb nincs több a világon. Egyszer Böllel itt ettünk, egy rakparttal lejjebb, a matróz-kocsmában, és nagyon tetszett neki. A Bíborosnak e kocsmához csak annyi a köze, hogy közel van hozzá: nekem ez elég az emlékezéshez. De Mindszenty bíboroshoz nincs köze, egyszerűen azért Bíboros, mert bordó tónusban van tartva a berendezés, meg a bí-bor miatt, ugyanis komolyan odafigyelnek a jó vörösborokra.
Jó étterem. Sajátossága a kemencés ételek dominanciája; ez különös ízeket-zamatokat jelent. És a rendkívüli köret-kultusz, márpedig az ételeket a mártások változatossága (erdélyi konyha) és a jó köret teszi teljessé. Nekem külön tetszik – mint a divatból kiment birs szerelmesének – a birsalmapüré gyakori alkalmazása: ez a gyümölcs zseniális ízmachinátor. Rafinált a házilag füstölt kacsamell mézes-almás salátán. Indítónak. Előételnek remek a pirított kacsamáj mandulás kalácson. Az én vargányám vaslapon pirítva sajnos nem volt pirítva, pedig a kerti füves mártás zamatos volt hozzá. És akkor még a főételek. Borsos paprikakéregben sült mangalica, ropogós tócsnival: remek kombináció, kár, hogy külön kérésemre sem sütötték valóba ropogósra a tócsnit (Magyarországon ez a ropogós állag általában elérhetetlen). Levesre, édességre nem maradt férőhely, szerintem túl nagyok az előételek. Heimann szekszárdi merlot-ja nagyszerűen olajozta ebédünket. Ilyenkor láthatatlanul Böll is odaült asztalunkhoz.
