Orvosi diplomája megszerzését követően az egyik legtekintélyesebb amerikai egyetemen, a Harvardon nyert ösztöndíjat Kováts Tímea. A szívelégtelenséggel kapcsolatos alapkutatásokba kapcsolódott be 2002-ben. Amerikai főnöke elégedett volt vele, zöldkártyát, komoly fizetésemelést és orvosi állást ígért neki, miután letette az amerikai vizsgákat. Ő azonban annak idején úgy ment el Magyarországról, hogy világot lát, azután hazahozza, amit „gyűjtött”. Itthon meglepetésére azzal fogadták: „Minek jöttél haza?” Volt, aki azzal biztatta, ne aggódjon, lesz azért itt állás, csak ne árulja el, mit csinált Bostonban. Mondja azt, hogy babysitter volt, vagy csak világot akart látni. „Kezdetben ezen megrökönyödtem, mert mégis, miért dolgoztam keményen három évig, és minek hoztam haza a kint szerzett tapasztalatokat, ha aztán letagadom?”- érvelt. Meg aztán az angoltudás fejlesztésének van talán egyszerűbb és hatékonyabb módja is, mint sejt- és molekuláris biológiai kutatást végezni egy nemzetközi laborban. Idehaza a rezidens-képzésbe jelentkezett, amelynek során számtalan negatív tapasztalat érte. A legmegalázóbbnak azt találta, amikor kezébe nyomták az aprópénzt, hogy majd a „kis rezidens lány elmegy, és hoz kávét a főorvosnőnek”.
PIZZAFUTÁR. Kováts Tímea esete nem egyedi. Saphier Regina, a hazatérőket segítő civil szervezet, a Project Retour alapítója ismer olyan kutatót, akinek az ebédbeszerzés, pizzarendelés is a feladatai közé tartozott a munkahelyén, miután hazajött. De többen vannak, akiknek munkahelyük sincs. A szervezet honlapján egyébként havonta több százan keresnek munkát az érintettek köréből. „Sokan magukat hibáztatják azért, ha hosszú hónapok alatt sem találnak állást. Azt gondolják, bennük van a hiba, holott szinte mindenki szenved attól a sokktól, amit a visszailleszkedés okoz, ha nem egyértelműen keresett sikerszakmákban van tapasztalatuk” – osztja meg tapasztalatait Saphier Regina. A legkedvezőbb helyzetben az informatikusok, valamint az üzleti életben már bizonyított pénzügyi szakemberek vannak, míg a legnagyobb megpróbáltatás az orvosokra és kutatókra vár, merthogy óriási a különbség a hazai és a fejlett államok laboratóriumai, valamint a kutatásokhoz biztosított infrastruktúra között. Miközben idehaza az innováció, a versenyképesség, a K+F áll a fejlesztési stratégiák középpontjában, sok száz kutató és szakember hónapokig tartó keresgélés után sem találja meg a helyét Magyarországon. Ezért végül visszamenekülnek oda, ahonnan jöttek, vagy megpróbálnak másutt állást, ösztöndíjat szerezni.
„A külföldről hazatelepülő magyar kutatóknak valóban rengeteg kihívással kell szembenézniük” – erősíti meg lapunknak Boda Miklós, a Nemzeti Kutatási és Technológia Hivatal (NKTH) elnöke. Álláspontja szerint a meglévő autokratikus akadémiai és egyetemi kutatói struktúrákba ismeretség és támogatók nélkül szinte lehetetlen bekerülni. Ezért is próbálkoznak inkább külföldön. Csanády Márton és Személyi László tanulmánya szerint az ezredfordulón 124 ezer felsőfokú végzettségű magyar élt az OECD tagállamaiban, nagy részük Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Bár frissebb adat nincs, aligha gondolható, hogy számuk azóta csökkent volna.
Boda Miklós, az NKTH elnöke. „A jelenleg külföldön dolgozó magyar tudás-elit kevesebb mint fele szeretne hazatérni.”
Már csak azért sem, mert a rendszerváltó 1990-es év és 2000 között is becslések szerint 15-20 ezer magyar diplomás hagyta el az országot. „A tanulmány szerint a jelenleg külföldön dolgozó magyar tudás-elit kevesebb mint fele szeretne hazatérni” – emeli ki Boda Miklós. A képzett emigránsok többsége a karrier legfontosabb eszközének a saját teljesítményét és kitartását látja. Boda úgy véli, külföldön sokkal nagyobb lehetőség van a kitörésre a szorgalmas és eltökélt embereknek, mint Magyarországon. „Tehát elsősorban szemléletváltásra és nem feltétlenül több pénzre van szükség idehaza”- vonja le a következtetést az NKTH elnöke.
A megcsontosodott struktúrák bírálói szerint ezt modellezte Szabó Csaba, az Egyesült Államokból időlegesen hazatért gyógyszerkutató és az Akadémia között nagy nyilvánosság előtt zajló nyári szópárbaj is. Szabó az Amerikában elkezdett kutatásait itthonról kívánta menedzselni. Közben, két Nobel-díjas ajánlásával, szerette volna, ha kinevezik a Semmelweis Egyetem tanárának. Az áhított címet végül nem nyerte el, s e mögött azt sejtette, hogy az összezáró hazai tudományos elit, amelynek zászlóshajója a Magyar Tudományos Akadémia (MTA), senkit nem enged be maga közé, aki ismeretlenül, külföldről hazatérve kíván idehaza karriert befutni (a kutatóval készített interjút lásd külön).
KEVÉS STÁTUSZ. „Valóban, sok tekintetben ráfér az Akadémiára a reform, ezért is zajlik erről már csaknem egy éve nyilvános vita. Szabó Csaba állításai azonban melléfogásnak bizonyultak, hamis az általa kreált kép” – mondja Fábri György, az MTA kommunikációs igazgatója. Szerinte az Akadémia – miként teszik ezt más műhelyek vagy az egyetemek, a maguk kereteik között – speciális programokkal támogatja a magyar szakemberek visszailleszkedését, különösen azokét, akik az MTA intézményeiben dolgoztak, mielőtt elnyertek egy külföldi ösztöndíjat vagy állást. Ugyanakkor a visszatérők elhelyezkedése nem speciálisan magyar probléma. Szerte Európában hiányzik több százezer kutatói álláshely. Ha Magyarország teljesíteni szeretné az EU célkitűzését, meg kellene dupláznia a státuszok jelenleg 14 és 16 ezer között mozgó számát. „Sajnos a K+F évek óta tartó költségvetési mélyrepülését látva nem látszik a magyarországi kutatóhelyek radikális növekedésének esélye. Ehhez fordulatértékű finanszírozási változásra volna szükség. A forráshiány tehát az alapprobléma” – hangsúlyozza Fábri.
Mások is így vélik, igaz, más összefüggésben. A Figyelőnek nyilatkozó forrásaink értelmezése szerint Szabó „pechje” az volt, hogy beleavatkozott a tudományos élet reformjáról, a K+F pénzek elosztásáról zajló politikai vitába. Az inkább konzervatív alapokon álló MTA számára egyre kevésbé volt „szerethető” a liberális gazdasági elveket hangoztató kutató. Szabó feladta, és visszatért az Egyesült Államokba, a történtek nyomán kibontakozó vita azonban tovább tart, egyre több, külföldön élő magyar tudós részvételével.
Legutóbb Lovász László, a világhírű matematikus-akadémikus nyilvánított véleményt. Egy interjúban kifejtette: ráfér a reform a hazai tudományos életre. „Szabó Csaba sok jogos problémát vet fel, és ezekről jó, ha vita folyik”- fogalmazott Lovász, aki szerint több mint intő jel, hogy a múlt hónapban rendezett madridi matematikai kongresszusra meghívott négy magyar előadó közül csak egy dolgozik Magyarországon.
Aki visszament
Elegem lett, kiszálltam
A rendkívül elavult hazai tudományos rendszer tetején ül egy haszonélvező réteg, amely megakadályozza a megújulást – állítja Szabó Csaba Amerikában élő kutató.
– Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában töltött tíz sikeres év után Ön haza akart térni. Miért jutott erre az elhatározásra?
Szabó Csaba
– Úgy mentem ki, hogy előbb-utóbb hazajövök. Az eredeti terv az volt, hogy felépítek kint egy olyan szintű tudományos karriert, amelynek révén itthon minden objektív kritériumnak megfelelek, és eredményeimnek, tudásomnak megfelelő pozícióba léphetek. Úgy gondoltam, ez a pozíció a tanszékvezetői állás lenne. Ezért 2002 környékén elkezdtem ez ügyben érdeklődni itthon, de teljes elutasítással találkoztam. Rettenet ült az arcokon, mi az, hogy hipp-hopp hazajövök és elveszem valakinek a helyét, aki évekig-évtizedekig állt sorba ugyanezért az állásért. Már ekkor elmagyarázták nekem, hogy ez nem fog menni, és az elutasítás oka az lesz: nem rendelkezem megfelelő időtartamú magyarországi egyetemi oktatói gyakorlattal. Ezért másik utat választottam, beálltam a SOTE Humán Élettani Intézetébe mint tudományos főmunkatárs, ahol később tudományos tanácsadó lettem. Ebben az intézetben 2002-től laboratóriumot alakítottam ki, saját műszereket vittem oda, PhD-hallgatókat oktattam, egyetemi előadásokat tartottam. Európai és hazai pályázatokat írtam és kaptam meg úgy, hogy nemsokára ez lett az egyik legjobban működő, legjobban ellátott, és tudományos publikációkat legnagyobb számban produkáló labor az egyetemen. Ennek a teljesítménye adta a befogadó intézet tudományos produktumának 85 százalékát.
– Miért kezdte el támadni a hazai tudományos intézményrendszert, köztük a Magyar Tudományos Akadémiát?
Szabó Csaba
39 éves, akadémiai nagydoktor.
Az utóbbi években a cukorbetegséggel együtt járó szövődmények kialakulásának folyamatait kutatta, illetve a tünetek mérséklését célzó gyógyszerkutatásokban vett részt.
Hét éve tanár New Jersey állam orvosi egyetemén.
– Rendkívül elavult a hazai tudományos rendszer, amelynek ül a tetején egy réteg, amely mindennek a haszonélvezője. Minél jobban beleláttam ebbe, annál inkább dühített, mert rossz, pazarló szisztéma. Sokan talán nem is értik, hogy ha nekem személy szerint megvan a pénzem, akkor miért kiabálok. Sajnos nálunk az a módi, hogy akinek betömik a száját, elhallgat. Gyerekes kifogás volt az egyetemi tanári kinevezésem elutasításának oka: az, hogy nem oktattam elég ideig orvostanhallgatókat élettanra. Fenyegettek, felszólítottak, hogy keressek másik állást magamnak. Végül elegem lett. Kiszálltam a dologból, legalábbis ami a hazai egyetemi-akadémiai karriert illeti. Visszaadtam az időközben elnyert uniós Marie Curie „Chair of Excellence” díjat is, az EU legnagyobb csodálkozására. Idehaza ugyanis az haladhat előre, aki betagozódik valamelyik hazai hatalmassághoz, s tolja a szekerét annak érdekében, hogy előbb-utóbb ő maga is felülhessen a szekérre, és később az ő szekerét tolják. Hasonló ez az orvostársadalomban fennmaradt feudális viszonyokhoz. Akinek meg nem tetszik mindez, az visszamegy külföldre, mint sokan. Vagy haza sem jön, mint még többen. A legszomorúbbnak azt tartom, hogy a külföldről hazatérők meg tudnának alapozni egy valódi, minőségi tudományos életet, de a jelenlegi helyzet fura urai ebből nem kérnek.
– A tapasztaltak mennyire riasztották el attól, hogy újra próbálkozzon a hazai professzorsággal?
– Nagyjából teljesen. Ahol nincs minőségelvű differenciálás, ahol az én tudományos hátteremmel meg lehet buktatni egy professzori kinevezést, ott nagyon nagy bajok vannak.
