– Huszonegy év óta először versenyez magyar film a Velencei Biennálén. Ismeri a hosszú böjt okát?
– Nem, de azt magam is tapasztalom, hogy megváltozott a fesztiválok világképe. Ennek igazolása, hogy bejutott a filmem, ami aztán tényleg tagadása mindennek, ami szép, színes, szagos, és amit a zsűri általában nagykanállal eszik. Az Egyetleneim pofon vágja a közízlést, és ha definíciót alkothatnék, azt mondanám, a film az outsider punk avantgárd csimborasszója. Konzervatívabb értelmezés szerint egy csajozós vígjáték, amelyben a főhős élete nőjét kajtatja. A fogadtatás vegyes. A múlt heti filmünnepen végig teltházzal vetítették, a hazai kritikusok lehúzták, Cannes nem kért belőle, Velence viszont beválogatta.
– Van ötlete arra, mi segítette az élmezőnybe a filmet?
– A bejutást a kollégáim főleg azzal segítették, hogy a magyar filmnek az utóbbi időben jó hírét keltették. Segített a bejutásban ugyanakkor a prágai filmakadémia, ahova egy Hrabal-mű feldolgozása kapcsán kerültem. Az akadémián azt mondták, ilyen renitensekre van szükség, mint én, mert a tanárok is azok. Így kerültem a legendás filmrendező, Vera Chytilová tanítványai közé.
– És a tanárnő büszke a fiára?
– Inkább mérges, mert nem olyan filmet csináltam, amilyet ő szeretett volna. Valami konzervatív alkotást látott volna szívesen, amit nem értek. Ő most, hogy 77 éves, fiatalosabb filmeket készít, mint én. Prédikációi éppen ezért úgy hatnak, mint egy hippi anyukáé, aki szívja a jointot, miközben azt mondja: fiam, gyere haza nyolcra, ne igyál alkoholt, a barátnőd pedig aludjon a vendégszobában.
– Hogyan váltja aprópénzre, hogy a filmje ott van a döntőben?
– A beválogatás hatására egyre többen érdeklődnek iránta. A hír a nézettséget is megdobja, ezáltal könnyebb producerre találni, a következő filmemhez pedig már normatív támogatást is kapok.
– Hogy készül az esetleges díjátadóra? Begyakorolta már a hajlongást a tükör előtt?
– A fesztiválra sötét öltönyben kell mennem, ami nincs. Kölcsön kellett kérnem egyet. Akartam hozzá fehér inget is venni, amikor is láttam, hogy négyezer forint lapul a pénztárcámban, így azt is kölcsön kellett kérnem.
– Vigasztalásképpen annyit hadd mondjak: a milliomosok élete sem fenékig tejfel. A hétvégén Oliver Stone filmjét, amely az öt éve történt szeptember 11-i eseményekről szól, a Velencei Biennálén kifütyülték. Ön filmes eszközökkel, hogyan állítana emléket az évfordulónak?
32 éves, nőtlen
Végzettsége: Cseh-magyar, filmelmélet diploma (ELTE), rendező (FAMU – prágai filmakadémia)
Kedvencek
Könyv: Herbert Wendt: Szerelmi élet az állatvilágban
Film: Juraj Jakubisko: Madarak, árvák, bolondok
Zene: Deep Purple: Scandinavian nights
Hobbi: főzés
– Az ‘56-os forradalom témájához hozzá merne nyúlni?
– Már meg is tettem. Szülővárosom szemszögéből dolgoztam fel a történetet. A tragédiát humorral fogtam meg. Közben pedig kiderül az is, hogy akik ma a legnagyobb hazafiak az ügyben, mind kommunisták voltak, a melldöngetők a forradalom alatt bujkáltak, a valódi hősökből pedig mára mind megkeseredett alkoholisták lettek.
– Filmesként mit gondol, okozhat-e komolyabb presztízsveszteséget az országnak, hogy Fóton ellopták a BBC számára forgatott film kazettáit?
– Nem hinném, sőt, lehet, hogy még a hírnevünket öregbíti, ha azt vesszük, hogy egy nagyvonalú rablásról volt szó. Nem a kasszát vitte el valaki a ballonkabát alá rejtve, harisnyával a fején, hanem az egyetlen kópiát a filmről. Előbbi nagyon magyar lett volna, ez utóbbi korántsem az.
– És az mennyire magyar, hogy Faludy György halálának másnapján a Kossuth Rádió egy olyan kabarét ismételt meg, amelyben kigúnyolták a költőt?
– Nem tudom, talán Faludy is nevetett volna az egészen, akinek haláláról azt gondolom, hogy korai volt. A következő filmemben szerepeltetni akartam, mert bíztam benne, hogy legalább száz évig él.
