A Minoru Yamasaki által tervezett, a hetvenes évek elején átadott két 110 emeletes épület nem volt képes ellenállni a rendkívüli terhelésnek, a gépek közel 100 tonnányi üzemanyagának berobbanása pedig olyan tűzvészt okozott, amely nagy valószínűséggel megölte volna azok többségét is, akik az épületben tartózkodtak. A WTC több százezer tonnányi leomló törmeléke nemcsak emberek ezreinek fizikai megsemmisülését okozta: maga alá temette az álmokat, az önbecsülést, a sérthetetlenség mítoszát, az összes jól használható szimbólumot, a politikusok ambícióit, hitegetéseit, magát a hitet, az illúziókat is.
World Trade Center.
Ez volt a hírtovábbítás legnagyobb ünnepe is, de csak a sokk okozta néhány percig: ezt követően minden, ami a WTC megsemmisüléséről, a Pentagonra zuhant harmadik gépről tudósított, valamennyi kombináció nem volt más, mint a rekonstrukció kísérlete. Egyetlen percig sem volt kétséges, hogy szeptember 11-e – az elkapkodott, de dramaturgiailag hibátlan, a tűzoltók tiszteletére rendezett emlékkoncert, egy allegorikus esszé-szkeccsfilm és Michael Moore idegbeteg, a felelősséget paranormális bizonyítási eszközökkel definiáló fél-dokumentumfilmjét követően – a mozikban játékfilmként is megjelenik. Az egyiket Paul Greengrass készítette annak a repülőgépnek a dermesztő útjáról, amely máig is kiderítetlen történések után Pennsylvania államban zuhant le, a másikat Oliver Stone a WTC-ről. Greengrass filmje lélektani dráma emberi viselkedésmintákról, Stone-é hősi eposz a reménytelen küzdelmet soha fel nem adó polgárokról, akik az utolsó pillanatig hisznek a megmenekülésben, és persze abban, hogy magatartásuk mintául szolgálhat az utókor számára.
A United 93-as és a World Trade Center is a hétköznapi történések, a váratlan bekövetkezésére nem számító ember szemszögéből láttatja a történetet. Greengrassnak a meséléssel nehezebb dolga volt: a United Airlines 93-as járatának utolsó útjáról jószerivel telefonüzenet-töredékek, a légi irányítás rutinszerű, majd a pánikot kezelni képtelen szakszerű repülési eseményregisztrációi maradtak fenn, Stone viszont a WTC összeomlását a valóban csodálatos körülmények között túlélt emberek beszámolóiból építette föl, a középpontban két rendőrrel, akik tizenkét órát töltöttek a romok alatt.
Mi várható két filmtől, amelyek storyboardját forgatókönyvírók reciklálják? Természetesen egyfelől az, amit már mindenki ezerszer látott, ám még ma sem képes felfogni. Egy ezüstszínű tárgy átsuhanását az égbolton, becsapódást, sötétséget, lángot és mindent elborító füstöt, túlszervezettséget Stone-nál. Utasokat a megsemmisülésükre kijelölt klausztrofobikus térben, akik az első pillanatban fel sem fogják, mi történik velük, de amikor tudatosodik bennük, mindenki hozzátesz valamit saját emberi méltóságának megőrzéséért. A United 93-as utasai a lehetetlenre vállalkoznak, a World Trade Center szereplői megelégszenek csodálatos megmenekülésük heroikus elégtételével. A United 93-as néha annyira erős, felkavaró és hatásos, hogy az ember belepirul a repülős viccekbe, a World Trade Center viszont csak egy újabb pokoli torony, alulnézetből.
A United 93-as. Amerikai, 90 perc • Rendező: Paul Greengrass •Főszereplők: Daniel Sauli, JJ Johnson, Lewis Alsamari
World Trade Center. Amerikai, 129 perc • Rendező: Oliver Stone • Főszereplők: Nicolas Cage, Michael Pena
