Nem lesz vizitdíj! – jelentette ki múlt hét csütörtökön a közszolgálati tévé Este című műsorában Veres János pénzügyminiszter. Ehhez képest másnap, a kormány balatonőszödi kihelyezett ülését követő sajtótájékoztatóján Molnár Lajos egészségügyi tárcavezető azt sorolta, mely ellátásokért kell fizetni a jövőben. Egyazon kormány két minisztere 24 órán belül gyökeresen eltérően nyilatkozott (hogy a korábbi politikusi cáfolatokat ne is emlegessük), ami a nagy reformok elindításának időszakában éppenséggel nem erősíti az intézkedések iránti társadalmi bizalmat.
FORDULÓPONTON. Ezzel együtt, ha túllépünk a kormányzati kommunikáció disszonanciáján, megállapíthatjuk: a magyar egészségügy fordulóponthoz érkezett. Az ágazat hiánya tarthatatlan; a járulékokból 1200 milliárd forint bevétel származik, miközben a költés 1500 milliárdra rúg; valahonnan pótolni kell a hiányzó 300 milliárdot. „Ki elégedne meg a fizetése, vagy a nyugdíja 80 százalékával?” – kérdezte a kormányfő az MSZP hétvégi, az önkormányzati választások előtti kampánynyitó nagygyűlésén. Három lehetőséget vázolt fel: vagy nem fizeti ki senki a hiányt; vagy olymértékben emelik az adókat és a járulékokat, hogy összeszedjék a 300 milliárdot; vagy azoktól követelnek meg hozzájárulást, akik igénybe veszik a szolgáltatásokat. Mint Gyurcsány Ferenc elmondta, tudatában van annak, hogy most az ország „csúnyán néz rá”, és ez a hangulat eltart egy darabig. Most is voltak a pártjában olyan emberek, akik azt mondták neki négyszemközt, halassza el a kormány a vizitdíj bevezetését még egy hónappal, s kacsintottak is hozzá. Ám véget ért a kacsintás időszaka.
A vizitdíj persze édeskevés az ágazat hiányának pótlására. Számítások szerint, az egészségügy fizetőssé tételével összesen évi legfeljebb 30-35 milliárd forint pluszforrás keletkezik. A fennmaradó deficit pótlásának mikéntjéről sem Gyurcsány, sem a szaktárca vezetője nem beszélt. Molnár Lajos ellenben hangsúlyozta, hogy minimális összeget – alkalmanként 300 forintot – kell csak téríteniük az érintetteknek, sőt ez alól is mentességet élvez mintegy 4 millió ember, merthogy a 6 éven aluli gyermekek után egyáltalán nem kell fizetni, a szociálisan rászorulóknak pedig csupán a díj egyharmadát kell állniuk. (Az intézkedésekről lásd a táblázatot.) „A szimbolikus nagyságú vizitdíj azt jelenti, nem akarjuk megsarcolni a betegeket, csupán tudatosítani szeretnénk bennünk, hogy az egészségügy drága” – fogalmazott a miniszter.
A reformot egy, a lapunk által megkérdezett egészségügyi közgazdász úgy jellemezte: először gyors, huszáros döntést hoz a kormány, amely kellő felzúdulást vált ki, s csak ez után kezdődik az a társadalmi-szakmai vita, amelynek normál esetben meg kellene előznie a döntéseket. Többek úgy vélik, a vizitdíj és az azzal összefüggő lépések legfeljebb „reformocskának” nevezhetők, mert ettől sem a kiadási, sem az ellátási szerkezet nem változik, s a lépés a hiányt sem orvosolja. Gulácsi László egészségügyi közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora szerint a szektor megreformálásához elengedhetetlen, hogy olyan, a nemzeti sajátosságokra épülő, hazai adatokon alapuló, szakmailag megalapozott tanulmány álljon rendelkezésre, amely tartalmazza az átalakítás pontos forgatókönyvét, a fő csapásirányokat, a végrehajtás módját és tartalmát. „A Zöld könyv azonban korántsem nevezhető ilyen alapnak”- fogalmazott a Figyelőnek a szakember. Másfelől a világon mindenütt friss források bevonásával került sor egészségügyi reformra. Az ágazat hosszú távú költséghatékonyságának megteremtése, az ár-érték arány jobbítása nem is valósítható meg e nélkül. Jelen esetben azonban szó nincs erről. Szűk esztendők járnak az ágazatban, lélegzethez szeretne jutni az egészségügyi kormányzat. A valódi reformlépések hatása azonban csak évek múlva, legkorábban a ciklus végére mutatkozhatna meg, ám valahogy ezt a mostani pénzügyi helyzetet is túl kell élni. Azonnali pluszbevételt, azonnali szolgáltatás-visszafogást elérni ebben a helyzetben valóban úgy lehet, ha fizetőssé teszik az eddig ingyenes szolgáltatásokat. „A torta újraszeletelése, a fogyasztáskorlátozás nem azért indokolt, mert jó, hanem mert nincs más mozgástér, s ennyiben logikus a kormánynak ez a lépése”- húzta alá az egészségügyi közgazdász.
NÉHÁNY SKICC. A co-payment (azaz valamennyi önrész fizetése) korrigálhatja a biztosításból fakadó azon anomáliát, hogy aki nem költségérzékeny, az túlfogyaszt. Az elv helyes, ugyanakkor a magyarázat már fals. A vizitdíjat ugyanis a tárca vezetői azzal indokolják, hogy túlontúl magas az orvos-beteg találkozások aránya, duplája az uniós átlagnak. Idehaza 2005-ben 60 millió orvos-beteg találkozás történt a járóbeteg-ellátásban, ezt szorítanák vissza a vizit- és receptdíjjal. Jelen pillanatban azonban nem tudni, mi az, ami a betegeknek jár, és mi az, ami már feleslegesnek ítélhető, hiszen nem dolgozták ki a biztosítási csomagokat. „A beteg sokszor információhiány miatt bolyong a rendszerben, s keresi a megfelelő szolgáltatást” – mutat rá Gulácsi László is arra, hogy a kormány a reformhoz mindössze néhány skiccet rajzolt fel, s nem előzte meg alapos hatásvizsgálat az intézkedéseket. A vizitdíj káros hatását, azt tudniillik, hogy ezzel a legbetegebbeket és a legszegényebbeket riasztják el a rendelőktől (ezek a rétegek teszik ki az orvos-beteg találkozások 60 százalékát), az egészségügyi kormányzat azzal a tágan értelmezhető megoldással véli kivédeni, hogy a rászorulók majd térítést kapnak. Ennek működőképessége kérdéses, s szakértők szerint valószínűleg az sem állja meg a helyét, hogy az önrész fizetésével az emberek egészségtudatosabbá válnak, ilyen összefüggést ugyanis nemzetközi szakirodalomban soha nem mutattak ki.
A Figyelőnek nyilatkozó orvosok egyöntetűen úgy nyilatkoztak: a vizitdíj – miközben többletadminisztrációt ró rájuk, ami a gyógyító tevékenységtől veszi el az időt – a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy kiváltsa a hálapénzt, mert még a háziorvosnak is alkalmanként legalább 500-1000 forintot szoktak a zsebébe csúsztatni, nem beszélve a kórházakban adott tízezrekről.
