Jó szél, de gyengül – ezzel a címmel közölte az Economist, hogy 2006-ban 3,7 százalék lesz az euróövezet gazdaságának növekedési üteme. Ez valóban „jó szél” – de miért gyengül? Azért, válaszolja a lap, mert „az eurózóna növekedési ütemét leblokkolja majd egy jól ismert, régi probléma: az, hogy a német, a francia és az olasz kormány egyaránt húzódozik merész strukturális reformok végrehajtásától”. Nem tudom, mennyire van igaza a világ talán legtekintélyesebb gazdaságpolitikai hetilapjának. Az viszont biztos, hogy a berlini kongresszusi központban a múlt héten vívott, egy napig tartó párton belüli csata rendkívüli tanulságokkal szolgált.
Gömöri Endre, újságíró
Az alkalom a német nagykoalíció vezető pártjának (Kereszténydemokrata Unió – CDU) alapértékeit megvitató kongresszus volt. A CDU-nak 2007 végéig meg kell alkotnia új, 1978 és 1994 óta harmadik alapérték programját. Ez más és jóval több, mint egy választási ciklusra szóló szokványos pártprogram. Ettől függ a CDU identitása. Az, hogy megtartja, vagy felülvizsgálja a párt eredeti, „szociális piacgazdaság” iránti elkötelezettségét, amelyet 12 évvel ezelőtt erősített meg a CDU alapérték programja.
A kongresszusi központ viharos vitájának középpontja és főszereplője Németország első női kancellárja és egyben a CDU elnöke, Angela Merkel volt. Amikor 2003-ban, a 16 évig tartó Kohl-időszak után, ő lett a CDU elnöke, a lipcsei kongresszuson a párt radikális piacbarát fordulatát javasolta. Lipcsében az akkor ellenzéki CDU „biznisz-barát” szárnya bizonyult erősebbnek, és ezt – a hívei által Merkel-forradalomnak becézett – fordulatot jóváhagyta.
FINANSZÍROZHATATLAN. A lipcsei Merkel-javaslatot ugyanaz a felismerés ihlette, amely az akkor kormányzó szociáldemokrata kancellárt, Schrödert is piacbarát reform (Agenda 2010) felé sodorta. Lényege: a német jóléti államot a demográfiai helyzet (elöregedés) és a mind élesebb globális versenyfeltételek együtthatása miatt még Európa legnagyobb gazdasága sem tudja finanszírozni.
Merkel és a CDU akkor ellenzéki páholyból nézte, hogy ezért Schröder sorra elveszíti a tartományi választásokat, majd lemond pártelnöki tisztségéről. Végül: miután a későn kezdett Agenda 2010 eredményeket nem hozott (maradt a 10 százalék fölötti munkanélküliség, és stagnált a gazdaság), az SPD alulmaradt a 2005 szeptemberi választásokon. Csak Schröder tekintélye és kampány-rutinja tette olyan szorossá az eredményt, hogy Merkel ugyan a CDU élén kancellár lett, de koalícióban kell kormányoznia a szocdemekkel.
Most Berlinben kiderült, Merkel ugyanazzal a dilemmával néz szembe, mint elődje: ha komoly reformot akar, számolnia kell a népszerűség zuhanásával, és választási kudarcokkal. Sőt, azzal is, hogy neki kell döntenie a két lehetőség között. A múlt heti kongresszus előtt hónapokon át a CDU „üzleti szárnya” bírálta leghevesebben a kancellárt. Azzal vádolták, hogy „elárulja Lipcse szellemét”. Hiányolták az adóterheket csökkentő reformot, amely szerintük enyhítené a nyomasztó munkanélküliséget; élesen bírálták Merkelt az áfa emelése miatt (16-ról 19 százalék); elítélték az egészségügyi reform tervezetét, mert az növeli a bérköltségeket.
ÚJ FRONT. Három héttel ezelőtt új frontot nyitott a vitában Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke, Jürgen Rüttgers, akit Herbert Geissler volt CDU-főtitkár is támogatott. „Neoliberális jobboldali nyomás” termékének minősítették Merkel reformtervét, s „életidegen hazugságnak” azt, hogy az adócsökkentés automatikusan új munkahelyeket teremtene.
Rüttgers fellépése a vitában elsőként tárta fel a kapcsolatot a konzervatív alapértékek és az akut problémák között. „Nem elég szajkózni, hogy szociális piacgazdaság. El kell dönteni, hogy a CDU számára mi a szociális szó igazi tartalma a globalizáció és a demográfiai kihívás korszakában. Ha ezt nem értetjük meg az emberekkel, akkor megrekedünk 30 százalékon.”
Merkel így az elvi és taktikai kérdésekben egyaránt két tűz közé szorult. Számolnia kellett azzal is, hogy szeptember 17-én, a szimbolikus jelentőségű berlini főpolgármester-választáson, a CDU jelöltre (20 százalék körüli szavazattal) vereség vár.
Ebben a helyzetben Merkel a logikus kiutat választotta. Középre húzódott. A múlt heti kongresszuson nemet mondott a „biznisz-frakciónak”, mondván: „Nincs hierarchikus különbség” a három hivatalos CDU-alapelv (szabadság, igazságosság, szolidaritás) között. Elutasította Rüttgers bírálatát is: „A konzervativizmus nem jelent ragaszkodást a szabályok és kiváltságok hálójához, amely ma szervezi, de bénítja is a német gazdaságot.”
Nem tudni, végül mit jelent majd a „szociális” jelző a német piacgazdaság előtt. Az viszont példa értékű, hogy ilyen nyílt, személyekre bontható értékvita alakulhat ki egy kormányzó konzervatív pártban.
Ez a valóban európai jobboldal. És – a latin mondással szólván – „sapienti sat”. A bölcsnek ennyi is elég.
