Arculatvédelem

Szemellenzős, a magánbefektetőket vaskézzel korlátozó bürokratizmussal, avagy éppen ellenkezőleg, koncepciótlan erélytelenséggel írható le Budapest városfejlesztése – e két szélsőség között ingadoznak a főváros utóbbi 16 évéről szóló értékelések. A negyedik önkormányzati választáshoz közeledve karakteresen – személyi változással – zárul le egy korszak: távozik a rendszerváltás óta eltelt időszakot meghatározó egyik városvezető. Schneller István főépítész 1991 és 1994 között városépítészetért felelős főpolgármester-helyettesként tevékenykedett, majd 1995 óta dolgozik jelenlegi posztján. S bár szeptember 15-éig még betölti hivatalát, leköszöntének hírére már a nyár folyamán megindult az élénk szakmai vita a Schneller-éra értékeléséről, ám a valódi tét a „hogyan tovább”.

Schneller István. „A többmilliárdos nagyberuházásokat szinte mindig lenyúlta a nagypolitika.”

ERJESZKEDÉS A DUNA MENTÉN. „Volt egy mániám, amit részben sikerült megvalósítanom” – összegez Schneller István, aki 1991-ben került a városházára, és Demszky Gábor városfejlesztési programjához már ő írta a térszerkezetről szóló részt. Abból indult ki, hogy Budapest belvárosa túl szűk területre koncentrálódik, de nem körívben, hanem a Duna-mentén egyenes vonalban kellene kiterjeszteni. A másik fontos célja a város északi és déli részén található egykori ipari zóna, a rozsdaövezet rehabilitációja volt úgy, hogy új városi funkciókat nyerve hasznosuljanak, részben lakóterületként, részben zöldövezetként, részben új tudományos és művészeti központok kialakításával. A Schneller-féle térbeli városfejlesztési koncepció a Duna-mentére kiterjesztett belvárosias terület és a rehabilitált rozsdaövezet találkozásánál, északon és délen határozta meg Budapest megújulásának sarokpontjait.

„Területfejlesztésben egyértelműen pozitív volt az elmúlt másfél évtized, de építészetileg sok problémás megoldás született” – értékeli Budapest átalakulását a leköszönő főépítész, akinek felügyelete alatt három átfogó fejlesztési terv készült. A kilencvenes évek elején kialakított városfejlesztési koncepció nyomán 1997-re elkészült Budapest új városépítési szabályzata – amelyet ma sok kritika ér. Schneller mindenesetre saját érdemének tekinti, hogy a kormányzattól sikerült kiharcolni a főváros számára az országban egyedülálló jogot egy keretszabályzat megalkotására. Bár ez már az építési törvény elfogadását követő évben elkészült, csak 2003-ban sikerült elfogadtatni a településfejlesztési koncepciót, elsősorban a várost vezető politika ellenállása miatt. Adott tehát a szabályozási keret és elfogadott területfejlesztési tervekkel rendelkezik a főváros, a megvalósítás mégis többször megbicsaklott.

A felmérések tanúsága szerint a mai beruházások többségét a fővárosiak nem tekintik értékhordozónak, és nem azonosulnak velük. „Számon kérik rajtunk a város arculatát meghatározó szimbolikus épületeket, ám az ilyen többmilliárdos nagyberuházásokat szinte mindig lenyúlta a nagypolitika, a várostervezés szempontjai rendre háttérbe szorultak” – mondja erre Schneller, aki elmulasztott lehetőségként értékeli a Horn-kormány alatt nagyvonalúan beígért, majd az Orbán-kormány által dafke-indulattal új helyszínre megépített Nemzeti Színházat. „Politikai marakodás és szűklátókörűség következményeként, XIX. századi filozófia jegyében, posztmodern eklektikus giccs valósult meg” – értékeli a főépítész az egyik leghevesebb vitát kiváltott létesítményt. Hasonlóképpen minősíti a színházat Bojár Iván András művészettörténész, a „Szeretem Budapestet!” – mozgalom elindítója, ő egyenesen az elmúlt évek „legbrutálisabb alkotásáról” beszél. „Nem csak sokkoló, de egyaránt retro-
grád kulturálisan és szellemileg is.” Schneller István viszont elismeri, akadt pozitív eredménye is a politikai nyomulásnak: a Millenáris-park megújítását egyértelműen az európai építészet élvonalába tartozó megoldásként értékeli. A leégett Sportcsarnok újjáépítését is jól kivitelezett projektnek tartja. Ám a hosszú távú városérdeket teljesen figyelmen kívül hagyták, amikor az úszó Európa-bajnokság helyszínét Dél-Budáról áthelyezték a Margitszigetre.

VÁLTOZÓ HOZZÁÁLLÁS. „Budapest területén többnyire önkényesen ment végbe a privatizáció” – magyarázza a főépítész, hogy az elmúlt időszakban jellemzően miképpen került ki a várostervezők kezéből az épített környezet fölötti felügyelet. A befektetői érdek sokszor átlépett a bürokrácián. „A magánbefektetői beruházásokban kétségtelenül gyakran fellelhető az olcsóság, a talmiság, mivel a tőke minimális költségből akar maximális hasznot kihozni” – fogalmaz Ongjerth Richard várostervező, a Studio Metropolitana Kht. ügyvezető igazgatója is. Ám itt sem lehet általánosítani, mivel például Bojár szerint számos, mára lepusztult, a századfordulón emelt patinás épület a privát tőke beavatkozásának köszönhetően újult meg. „Számomra örömünnep, ami a Gresham Palotával történt, elegáns külsőt kapott a homlokzat, világszám a belső tere, ezzel szemben a Vár-béli Szent György téren álló Honvédelmi Minisztérium épületét még a második világháborúban lőtték szét, ám azóta sem hozta rendbe az állam” – hoz példát arra, hogy a sokat kárhoztatott magántőke is lehet értékhordozó. Véleménye szerint a jövőben is ugyanez az igényes hozzáállás jellemzi a befektetőket. Egyre inkább tendencia, hogy az 1990-es évek eleji beruházásokhoz képest, amikor az építészeti terveket illetően „Európa szemetét” hozták ide, mára megjelentek azok a befektetők, akik európai rangú tervezőkkel dolgoznak (példa rá a holland Egeraat terve által emelt Dózsa György úti „kifelé dőlő” ING-székház vagy a MOM Parkkal szemben épült Alkotás Point irodaház).

Sokan értenek egyet a főépítésszel abban, hogy a magánszféra városfejlesztő rohamában is sikerült megvédeni a főváros sajátos képét. „Bár a profitérdekű plaza- és lakópark-építési hullám rányomta a bélyegét a főváros arculatára, végzetes hiba nem történt” – vélekedik Ongjerth. Mint mondja, sehol a világon nincs olyan koncepciózus terv, amely kockáról kockára megszabná, hogyan kell kinéznie egy világvárosban az egyes épületeknek, legfeljebb általános keretszabályok révén érvényesül az adott város építészeti filozófiája.

Bojár és Schneller egyaránt úgy véli: jóvátehetetlen beavatkozások akkor történnek, amikor az üzleti és a politikai érdekek összefonódnak, merthogy nincs egységes menedzsmentje a fővárosnak, amely szabályzatokkal kellően felvértezve testületileg őrködne a városképen. Ennek pedig elsősorban a kétszintű – kerületi és önkormányzati – rendszer az akadálya: hiába alkotja meg a kereteket a fővárosi közgyűlés, ha azok érvényesülését többnyire egyáltalán nem tudja kikényszeríteni a kerületektől. Cselovszky Zoltán, a Fidesz fő városépítészeti ideológusa azonban nem gondolja, hogy az elmúlt évek koordinálatlan beruházásaiért kizárólag a főváros és a kerületek között feszülő ellentétek lennének okolhatók.

A Nemzeti színház…

„Ez csak kifogás, az élet éppen az ellenkezőjét igazolta.” Szerinte a lágymányosi egyetemvárosi fejlesztés, a ferencvárosi tömbrehabilitáció, az új Volánbusz-pályaudvar népligeti épülete, vagy például a vasúti logisztikai központ Soroksárra telepítése is azt példázza, hogy ahol értelmes célokat tűznek ki, s komolyak a szándékok, ott a főváros és az érintett kerület meg tud állapodni. Világvárost egyébként szerinte nem is lehet kerületek nélkül elképzelni, a koherens városfejlesztést világos feladat és jogkör-lehatárolással lehet garantálni. Ehhez képest szerinte ma a szabályrendszer bonyolult, ráadásul sokszor be sem tartják. „Éppen emiatt jelentette ki Demszky Gábor, hogy offenzív várospolitikára van szükség, s proaktív főépítészre, aki nem az események után kullog, hanem elébe megy a változásoknak, s azok kereteit tudatos stratégia alapján maga alakítja” – veszi védelmébe a főpolgármestert az ellenzéki párt Új Budapest Központjának vezetője, aki egyébként maga is aspirál a főépítészi címre. Demszky – akinek ellenfelei manapság leginkább a megújulásra való képtelenségét ostorozzák – már egy évvel ezelőtt deklarálta: a korszellemnek jobban megfelelő építészeti vezetést tart kívánatosnak.

SZIGORÚBBAN. Bármely politikai erő is nyer tehát ősszel a választáson, lényeges változásokat vezet majd be a városi építészeti szabályozásban. A lapunk által megszólaltatott várostervezők úgy vélik, a világvárosok mezőnyében Budapest akkor tudja megőrizni a versenyképességét, ha a kulturális gazdasági tevékenységét erősíti meg, amelyben a közparkoknak, a zöld felületeknek, szabadidős tevékenységek színtereinek nő meg a fontossága.

„Az ipar mindenütt kimenekült a metropolisokból, egészen Kínáig futott, a nagyvárosok egyedül a kulturális gazdaságukban bízhatnak” – mutat rá Cselovszky és Ongjerth is. A fideszes szakember szerint az egységes városkép érdekében a mainál egyszerűbb, szigorúbb és következetesebben érvényesített szabályrendszerre van szükség. „Nagyobb hitelt kell szerezni az előírásoknak” – szögezi le. Érvelése szerint a magántőke számára is előnyösebb, ha szabályozott, kiszámítható környezetben valósul meg a beruházás, mintha telekkönyvi és helyrajzi számmal, szabályozási tervvel, infrastruktúrával nem rendelkező területen. A kilencvenes évek elejére jellemző „szabad a gazda állapot”, ahol a zavarosban lehetett halászni, ma már nem tartható fenn – bár ennek a helyzetnek a felszámolása messze túlmutat a főépítész hatáskörén. Miként Schneller mondja: „Rendszeresen kész helyzet elé kerültünk. A pénz diktál: ha a politikának bevételre van szüksége, akkor gyorsan értékesítenek egy területet vagy épületet, és nem hagynak időt arra, hogy a hasznosítás feltételeit kidolgozzuk.” Ha pedig a befektető már megvette az államtól vagy az önkormányzattól az ingatlant, akkor nehéz a szabályozás eszközével utólag keretek közé szorítani. A leköszönő várostervező szerint az építészet ügye Magyarországon egyre kevésbé szuverén, a szabályokat mindenütt megsértik, kijátsszák. „A pillanatnyi érdekektől vezérelt gazdasági erőcsoportok a politikával szövetkezve jó néhány esetben lesöprik a főváros hosszú távú érdekeit, s ezt a mai jogi és politikai környezetben, a következő időszakban egyre nehezebb lesz feltartóztatni” – vetíti előre Schneller, már utódja figyelmébe ajánlva.