Az újjáélesztő

Jó reggelt, Marosvásárhely! – a helyiek ma is emlegetik azt a hét évvel ezelőtti pillanatot, amikor az erdélyi város főterén kihangosítva megszólalt az első magyar nyelvű kereskedelmi rádió. A Rádió Gaga induló adását hatalmas ováció övezte. Az ötlet és a kivitelezés egyik kulcsszereplője, Luterán László maga sem hitte, hogy kirándulása a média világába – amelynek nyomán máig sokan felismerik a vásárhelyi utcákon – ilyen jól sikerül.

Ez volt a miskolci üzletember egyetlen „zöldmezős” próbálkozása, hiszen világ­életében „barna” beruházásokban utazott. Két, a múlt rendszerből visszamaradt dinoszaurusz-üzem kistafírozása után újabban egy rozsdaövezet kereskedelmi célú ipari-logisztikai parkká alakításán munkálkodik. „Ezúttal talán nem lesz szükség romeltakarításra. Lehet, hogy hiányozni fog?”- mereng mosolyogva.

ZÖLD(ÉRT) HELYETT BARNA(MEZŐ). Pedig Luterán nem „takarítónak”, hanem kereskedőnek készült. A Borsodi Zöldért vállalat kereskedelmi igazgatóságát is azért hagyta ott a rendszerváltáskor, hogy a friss társasági törvény életbe lépésekor azonnal saját üzletet indíthasson. Akkoriban szemfüles vállalkozók tucatjai vetették vizslató tekintetüket a folyamatosan változó piaci igényekre. Így tett Luterán László is. A gyümölcsöző csehszlovák-magyar kereskedelmi kapcsolathoz fiatal kft.-je sajátos kínálatával járult hozzá: északi szomszédunkhoz burkolólapot, csempét és szójatermékeket szállított, a borsodiaknak pedig teherautók behozatalával kedveskedett. „Akkor még a véremben volt az üzletelés” – nosztalgiázik, és szerencsének tartja, hogy idejekorán megismerkedett későbbi tulajdonostársával, a szlovákiai magyar Juraj Kamarással. A hőskorszak végének előszelét már együtt érezték meg, s így azt is együtt látták be, hogy nincs mese, a piac átrendeződik, szakosodni kell. „Akik velünk együtt indultak, de ezt nem ismerték fel, mára már tönkrementek” – mondja.

LUTERÁN LÁSZLÓ

49 éves, Miskolcon született. A Marx Ká­roly Közgazdaság-tudományi Egyetemen végzett, majd a Borsodi Zöldértnél kezdett dolgozni, ahol egészen a kereskedelmi igazgatóhelyettesi posztig vitte, innen ugrott ki vállalkozónak.
Felesége szintén közgazdász, a Metal­trade Hungária Kft. gazdasági-pénzügyi vezetője, két fiuk ugyancsak közgazdásznak tanul.
Noha munkája miatt sokat utazik, hobbijainak – síelés, sífutás, kerékpározás – igyekszik rendszeresen hódolni, hiszen „a sport jobb stresszoldó, mint az Andaxin”.

KÁRMENTESÍTÉS

. Abban az időben a legjobban a vaskohászati termékek forgalmazásával kerestek, logikusnak tűnt, hogy csak arra összpontosítsanak. A Szlovákiában gyártott acéltermékeket évekig a miskolci „felszabadulás” dátumáról December 4-nek nevezett helyi drótgyár számára importálták. Így – minthogy a kereskedelmi tevékenység ipari hátterét biztosítani szerették volna – gondoltak egy merészet, és megcélozták a 950 főt foglalkoztató üzemet. Elindultak a felszámoló által meghirdetett pályázaton és nyertek. Az újdonsült tulajdonosok kezét azonban még három évig kötötte az állami szabályozás, addig tétlenül kellett figyelniük az ellehetetlenülő állapotokat. A jogszabály értelmében ugyanis maximum 49 százalékot birtokolhattak, a többit az állami privatizációs szervezet megtartotta magának. A gazdasági hatékonyságra fittyet hányó, elavult gépparkra építő termelési szerkezet, valamint az állammal folyó reménytelen kötélhúzás – elbocsátásoktól tartva semmifajta átalakítást nem hagytak jóvá – a kisebbségi tulajdonosok kezdeti lelkesedésének fokát az abszolút nullára dermesztette. Már majdnem kiszálltak, ám a kényszerházasság bontóperére az utolsó pillanatban, 1998-ban megérkezett a várva várt jogszabály-módosítás. Így megvették az ekkor már Drótáru és Drótkötél Ipari és Kereskedelmi Rt. (D&D) néven működő vállalat egészét – a korábbi kereskedelmi tevékenységre létrehozták a Metaltrade Miskolc Kft.-t -, és azonnal fejlesztési stratégia kidolgozásába fogtak.

A portfólió szűkítésére, a termelés átszervezésére és a leépítésekre irányuló döntések nem születtek meg könnyen, a legnagyobb nehézséget mégsem ezek meghozatala okozta. Sokkal inkább a vevőket szükséges rosszként számon tartó vezetői mentalitás átformálása tűnt reménytelennek. „Egyöntetű volt a megítélés, hogy az a vásárló, aki reklamál, semmiképpen sem lehe

t teljesen normális” – nevezi nevén a probléma gyökerét Luterán. Akivel nem tudtak együttműködni, attól elbúcsúztak.

Az újonnan felvett menedzserek új lendületet vittek a jelenleg 270 fős vállalatba, ahol a korábbi pár száz helyett ma már csupán néhány, az építőiparban nélkülözhetetlen, minőségi terméket gyártanak. Az átalakítás pilléreit az új géppark, a marketingstratégia és a tanácsadók segítségével kidolgozott kontrolling rendszer adta. A stratégia eredményei pár év alatt szemmel láthatóvá váltak. A cég slágerterméke a nagy fesztávú betonépítmények – hidak, felüljárók, oszlopok – kiemelt megbízhatóságot igénylő eleme, a betonfeszítő sodrony (pászma) lett. A pici hazai piac mellett nyugaton próbáltak vele szerencsét, s ma már számtalan országba szállítanak, a hollandiai keresletnek például már 25 százalékát a D&D elégíti ki.

A vállalat termékeinek legnagyobb magyar vevője, a dunaújvárosi Ferrobeton Zrt. vezérigazgatója még kereskedő korából ismeri Luterán Lászlót. „Akkoriban a tulajdonosok stabil, megbízható kapcsolatokat kerestek, s ha találtak ilyet, akkor megpróbálták egymást folyamatosan segíteni. Mi is így tettünk” – emlékszik vissza Juhász Péter. Az eltelt időszakban nyilvánvalóvá vált, hogy Luteránék terméke rászolgált a bizalomra – életekbe kerülhet, ha az általuk gyártott sodrony nem bírja el az elvárt 13 tonnányi terhelést -, így az olykor árban aláígérő külföldi jelentkezők eddig hiába kopogtattak a vevő ajtaján.

Az üzlet évek óta egyenletesen növekszik. A „válságmenedzser” már éppen hátradőlhetett volna, ehelyett „másik bajt” kerestek maguknak. A fejfájás kiváltója ezúttal a Borsodi Ércelőkészítő Művek (BÉM) néven agonizáló nagyüzem volt, amely fénykorában az ózdi, majd a diósgyőri kohó számára dolgozta fel az importált vasércet. A felvevőhelyek bezártak, és hasonló sors várt a BÉM-re is, amelynek méreteit jól jelzi, hogy a 120 hektáron elterülő telep saját, nemzetközileg regisztrált teherpályaudvarral büszkélkedhetett. Jóllehet, az alaptevékenységet itt már nem lehetett folytatni, Luteránék megtudták, hogy biztató kísérletek folynak a területen. Ezek arra irányultak, miképpen lehetne a rendelkezésre álló vas- és nehézfémtartalmú veszélyes hulladékot anyagában újrahasznosítani. „Egy ilyen romhalmazért nem álltak sorba a befektetők, így aztán – noha bolondnak néztek minket -, megvettük az üzemet”. Az üzletember hitt abban az egyedülálló technológiai eljárásban, amely a birtokukba került, s amelyre alapozva 2004-ben megkezdődhetett a gyártás a Borsodi Érc, Ásvány- és Hulladék Hasznosító Mű névre átkeresztelt üzemben. A magyar szabadalom lényege, hogy veszélyes, nehézfémtartalmú hulladékból – amelytől korábban csak lerakókban tudtak megszabadulni – a vaskohászat számára eladható alapanyagot gyártanak oly módon, hogy a folyamat során az ártalmatlanítás is megtörténik.

ÚJ SZELEK. A termékszerkezet-váltásnak és a korszerűsítésnek köszönhetően a drótgyár korábbi területének csak töredékét foglalja el. A felszabaduló hektárokat a két tulajdonos szerint az adottságok, az autópálya közeli lehajtó ága, valamint a szlovák és ukrán határok szomszédságából fakadó kedvező fekvés alkalmassá tenné logisztikai bázis létrehozására. A tervezés megkezdődött, a kivitelezés a tervek szerint jövőre indul. Magyarországot ötven éve még a vas és acél birodalmaként látták volna szívesen, a ma embere logisztikai központként képzeli el a Kárpát-medencét. Luterán László – sajátos módon – úgy tűnik, egyszerre építi mindkettőt.