Hamarosan Európa egyik előkelő téli-nyári üdülőhelyének számított. Pompás főúri villák épültek (például Schratt Katalin színésznő Ferenc Józseftől ajándékba kapott villája – de hol nem volt Schratt Katalinnak Ferenc Józseftől kapott villája?), majd a horvát tengerpart első szállodája, az 1884-ben emelt Grand Hotel Kvarner. Ami Deák Ferenc fő műve, az 1867-es kiegyezés után következett Magyarországon az első világháborúig: Európa páratlan sikertörténete. Felzárkóztunk a fejlett Nyugathoz, sok tekintetben meg is előztük. Én rajongok ezért a korsza-kért. A neo-klasszikusnak, eklektikusnak, szecessziósnak fitymált épületeiért is, mert a bőséges anyag és a bőséges fantázia utolsó pazar és pazarló násza volt. Ennek egyik díszpéldánya a Kvarner Hotel. Homlokzatával, oszlopaival, tereivel és termeivel, hatalmas tengeri teraszával. Ez maga a békében ejtőző, biztonságos (ezért néha kicsit unalmas) Osztrák-Magyar Monarchia. De az első világháború, a trianoni Magyarország, a második világháború, a honi hitleráj, az ostrom, Rákosi Mátyásék rémuralma, 1956 megtorlása után mi kell a kelet-közép-európai polgárnak? Békében ejtőzés, biztonság, egy kis enyhe unalom. És amikor a hetvenes évek elején először laktam a Hotel Kvarnerban (és ismertem meg a titói Jugoszláviában is régi fényét őrző Opatiját), én egy viharvert, topis országból jöttem, ezért megsokszorozódott a Monarchiának még a szelídített kommunizmusban is felderengő bája.
Idősebb barátaimat, a Vas István-Szántó Piroska házaspárt többször vittem hosszabb autós túrákra. Például együtt jártuk be Szlovákiát (ők a modelljei Volt egyszer egy Felvidék című regényem házaspárjának), és bejártuk Jugoszláviát is. (Melyről Vas elmerengve azt mondta, tán Mostarban: „Ez tulajdonképpen egy birodalom!” És igaza volt. Valószínűleg ezért kellett széthullania a „császár” halála után.) Egyik állomáshelyünk a festői Rovinj ódon halászkikötőjével szemben (ez kellett a festő Szántó Piroskának) a dús növényzetű Vörös-sziget volt, csak itt kaptunk szállodaszobát. Vízitaxival kellett átkelni. Éjjel asztmás rohamom volt, majd megfulladtam, orvost kellett hívni. Éjszaka, motorcsónak, orvos, injekció, majd a felvilágosítás: itt éppen virágzik egy bizonyos valami, asztmások réme, azonnal költözzünk át Opatijába, csak az ottani védett klímán nyugszik meg az asztmám. Rosszabb hír nem érhette Vasékat: Piroska elvesztette Rovinjt a festői halászokkal, és utált mindent, ami egy mondén fürdőhelyre jellemző. Vas-papa pedig jómódú polgárként mindig Abbaziába cipelte a családot, mert az volt a sikk: lázadó fia pedig utálta ezeket a nyaralásokat. De azért mindketten kétségbeesetten jöttek velünk.
Akkor fedeztem föl a Kvarner Hotel monarchiabeli, pazar báját. Belső, melegített tengervizes medencéjének sós párája hamar rendbe hozott. A szálló és a tengerpart között egy másik tengervízzel töltött medence. Saját tengerpart és tenger. Én boldog voltam, végre kaptam levegőt, Vasék szolidárisak, de boldogtalanok. Később Mostarral, Trogirral, Splittel, Dubrovnikkal kárpótoltam őket. Sikerült a csorbát kiköszörülnöm. Ezután többször jártunk itt (Vasék nélkül), de vagy húsz év kimaradt, és idén eszembe jutott, sziget helyett legyen nosztalgialátogatás. Jelentem, őrzi a múltat, barokksárgán világít a tengerparti palota. Az egykori szép rézágyakat kicserélték, de hát semmi sem örök. A szobáknak nem ártana egy kevés friss kozmetika, erre a legbájosabb idős dámának is szüksége van. Egyébként minden működik, a régi varázs is, megvan a pompás kristály-terem, és már megérkezésünk után itt vacsoráztunk a hatalmas teraszon. Rituálisan, ahogy szoktuk az első Adria-napon: ráklevest és tintahalat roston, kitűnően fűszerezve és jó sötétre pirítva, ahogy kértük. Száraz házi fehérborral locsolva, a tenger kotyogását hallgatva, a „magas víz” horizontjának alkonyi színjátékában mártva: valahogy rendben van a világ. Legalább egy vacsora idejére.
