Tehát változtatnunk kell, és ami a legfontosabb, széles körben kell beszélni arról, hogy mi módon. Ennek a társadalmi vitának adott újabb keretet a Figyelő is, Sinkó Eszter vitaindítójának közlésével, amely reflektálásra kényszerít. Mert szerintem nem az a kérdés a Zöld könyv kapcsán, hogy a kormányzati kommunikáció pontos distinkciót tesz-e munkaviszonnyal rendelkezők és a járulékot fizető alkalmazottak között. Ez ugyanis nem változtat azon az alapvető tényen, hogy a járulékfizetésre kötelezettek közel fele csupán a minimálbér után fizet. Ugyanígy a potyautasok esetében sem a számítási metódus érdekel, hanem hogy mi fizetünk helyettük. De értelmetlen ezen a szinten leragadni, hiszen ezzel átvenném a vitaindító legnagyobb hibáját: Sinkó nem az egészségügy reformjáról írt, hanem a fogalmazási hibákat pontosította. Holott ma a vita az egészségügy reformjáról kell, hogy szóljon.
Kincses Gyula fõigazgató, Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet
ZEMLÉLETBELI VÁLTOZÁSOK. Ehhez persze előbb tisztázni kellene, mi is az a sokat emlegetett reform. Van, aki szerint a reform az egészségügyi ellátórendszer szerkezetének átalakítása: az igazságtalanságok, a szakmai és területi egyenlőtlenségek kiegyenlítése, a túlfejlesztett kórházrendszernek a szükséglethez és a korszerű technológiához alakítása (beleértve az átalakítást, s akár a bezárást), a járóbeteg-ellátás, az egynapos sebészet, a krónikus ellátás fejlesztése, az alapellátás mennyiségi és minőségi megerősítése. Van, aki szerint a reform a működés megváltozása: az egészségügyben is a tudományos bizonyítékokra alapozott protokollszerű működés megvalósítása. Mások a finanszírozás megváltoztatását tartják reformnak, megint mások az orvosi munkavégzési jogviszonyok átalakítását. A reform ezzel szemben az, ha alapvető, rendszerfilozófiai és szemléletbeli változások mennek végbe. Ha le merünk számolni az „ingyenes, teljes körű, magas-színvonalú” ellátás soha meg nem valósult mítoszával, ha nemcsak kimondjuk, de meg is értjük, hogy az egészség nem csupán közfelelősség, ha létrejön az új szolidaritás, amely a számon kért jogok és kötelességek egyensúlyán alapul. Ha megváltozik az orvos-beteg viszony, ha végre „ketteskéből” érték- és költségtudatos vásárlókká válunk az egészségügyben is – az reform.
Sinkó Eszter írásának egy súlyos megállapítása van: szerinte ez nem társadalmi vita, hanem kvízjáték, ahol csupán megtippelhetjük a kormánydöntéseket. Ezt nagyon másként látom. Mert a reform nem a kormánydöntéseken múlik. Pontosabban, a kormánydöntésekből akkor lesz valóban reform, ha széles társadalmi vita kapcsán létrejön az új közmegegyezés – vagy legalábbis szemléletváltás -, amit a kormánydöntések csupán lehetővé tesznek. Ez a tétje a Zöld könyvnek, és ezt a célját máris elérte, mert a csapból is az egészségügy folyik, és ez jó. Hogy érthető legyek: ha bevezetik az egyéni járulék-nyilvántartást, az nem reform. De ha nem kacsintok össze a járulékcsalóval, mert tudom, hogy én fizetek helyette – az reform. Ha bevezetik a vizitdíjat, az önmagában csak egy újabb teher. De ha megértem ezen keresztül azt, hogy semmi sincs ingyen, és elhiszem, hogy ezzel a díjjal a beleszólás jogát is megvásároltam – akkor az reform. A társadalmi vita képes arra is választ adni, hogy akarunk-e reális és számon kérhető viszonyokat, azaz tudni akarjuk-e, hogy mi jár a járulékunkért. A hálapénz végképp csak akkor múlik ki, ha azok a dolgok, amikért ma borítékot adunk, legálisan, számla ellenében (azaz ellenőrizhetően és fogyasztóvédelemmel) megvásárolhatóak lesznek.
KÉT FELTÉTEL. A Zöld könyv lényege tehát a vita maga. Mert a kvízjátéknak titulált kérdések mögött ott vannak a valódi kérdések: elfogadjuk-e, hogy nincs ingyenebéd az egészségügyben sem, s el kell végre dönteni, hogy az elveinkhez ragaszkodunk vagy a szokásainkhoz? Hogy az elvi bólogatás után kimegyünk-e mi is tüntetni, amikor a mi kórházunk bezárására kerül sor, vagy elfogadjuk, hogy akár több villamosmegállót is kell utaznunk ezentúl a biztonságosabb, színvonalasabb ellátásért?
Mert az egészségügy reformjának két feltétele van: egyrészt el kell hinnünk, hogy értünk van, és jogunk van beleszólni a sorsunkba, másrészt tudnunk kell, hogy csak akkor jön el valamilyen egyensúlyi állapot, ha hajlandók vagyunk összhangba hozni az egészségüggyel kapcsolatos elvárásokat az ezért vállalt egyéni és közösségi áldozatokkal.
Lapunk előző számában indított vitát az egészségügy reformjáról (Tovább – de hová? – Figyelő, 2006/31. szám). Várjuk a további hozzászólásokat.
