Minden jel arra mutat, hogy a 2010-es dátum is semmissé válik a szeptember elsején az Európai Bizottságnak benyújtandó konvergencia-programban.
A piac és az elemzők számára ez persze nem újdonság. A gazdaságpolitikához értő közönség számára már régóta nem volt kétséges, hogy tarthatatlan a céldátum, mivel jelenleg az unióban legrosszabb makromutatókkal rendelkező Magyarország aligha képes másfél év alatt a maastrichti kritériumok szintjére hozni az egyensúlyi mutatókat. A költségvetés hiányát még a bejelentett kiigazító csomag után is drámaian magasra kalibrálják a szakértők, ráadásul az adóemelések következtében jövőre 6-7 százalékra, tehát bőven az uniós limit fölé gyorsul az infláció.
A stabilizáció szükségességével minden mértékadó közgazdász egyetért. Az sem kérdés, hogy ehhez mindhárom fő jövedelemtulajdonosnak – az államnak, a háztartásoknak és a vállalatoknak – áldozatokat kell hozni. A kiigazítás sikeréről azonban ma még nem lehetünk meggyőződve, ráadásul, a reformokat illetően egyelőre több a kérdés, mint a válasz.
Egy új – 2006, 2008 és 2010 után immár a negyedik! – céldátum meghatározása egyelőre korai lenne. A gazdaságpolitika hitelességét ugyanis nem a céldátumok adják, hanem a költségvetés rendbetételét célzó lépések. Érdemes lenne tehát először kivárni azt a legalább egy évet, amikor a költségvetési törvényben foglaltakat a kormány betartja (ilyen négy éve nem volt!), és csak utána kitűzni az új időpontot.
A gazdasági stabilizációt ugyanis nem az euró bevezetése okán kell végrehajtani. Hanem egyrészt azért, mert elmaradása esetén az ország megsérti a minden uniós tagállamra érvényes stabilitási és növekedési paktumban foglalt deficit-előírásokat, és – első tagállamként az EU történetében – óriási pénzektől, a kohéziós támogatásoktól eshet el. Másrészt pedig, a kiigazítás nélkül nem képzelhető el fenntartható gazdasági növekedés. A legnagyobb gond, hogy mindez a politikai elit számára még mindig nem evidencia.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
