Hol van már az a generáció, mely e példátlan, iparszerű népirtásban bűnös volt! A pereken, ítéleteken, kis és nagy mea-culpázásokon, bocsánatkéréseken túl e hatalmas emlékművet szükségszerűen annak a német társadalomnak és politikának kellett emelnie, melynek már nincs köze az egykori borzalmakhoz. Bocsánat a szerénytelenül személyes párhuzamért: miniszterségem idején fölkértek egy zsidó ünnepi rendezvény megnyitására a Dohány utcai zsinagógában. A beszédírók rémeként mindig szabadon beszéltem, a helyszín és pillanat ihletésére. És akkor ott, miközben beszéltem, hirtelen eszembe jutott, hogy én az ország és az állam nevében bocsánatot kérek a magyar zsidóságtól a szörnyűségekért. Hozzáfűzve, hogy általában azok kérnek bocsánatot, akiknek nincs részük a történelmi bűn elkövetésében. Az itthoni és a világból idesereglett hallgatóságból a szavaim olyan érzelmi hatást váltottak ki, amilyenre egyáltalán nem számítottam. És azt mondták, hogy politikus szájából, hivatalosan még soha nem hangzott el ilyen bocsánatkérés. Amit én nem tudtam, és amitől én voltam leginkább elképedve.
Az új berlini emlékmű megrendítő, hatalmas, nagyvonalú. Szokatlan, és mintegy beszippantja az embert az élménybe. Óriási, fél Erzsébet-térnyi területen váltakozó magasságú betonoszlopok, mint egy betonerdő. De a nyugtalan, egyenetlen felületen végig lehet a peremekről nézni. A ravaszság ott rejlik, hogy amikor besétálunk a labirintusba, kiderül, hogy a kockaköves talaj hullámos, amitől bizonytalanság fog el, majd egyszer csak ellep bennünket az oszloperdő, félelmetesen és sötéten fölénk magasodik. Foglyok vagyunk. A föld alatt egy holocaust-múzeum dokumentumai egészítik ki a megrázó élményt.
Nagy volt a sajtóvita. Sokan tiltakoztak, hogy a betonoszlopok tetején fiatal párok tanyáznak, napoznak, csókolóznak. Igaznak érzem a tiltakozást: ez nem az a hely. Túlzás viszont, hogy sokan meg akarják tiltani a büfék, kávézók, butikok működését a bejáratnál: ez mindenütt így van a világon, hogy ahol sok ember fordul meg, ott megjelennek az árusok. Arról nem is beszélve, hogy egy megrendítő élmény után – ez talán a túlélés ősi ösztöne – gyakran támad éhségérzetünk, ennek egyik különös rituáléja a halotti tor. Átélni az oszloperdő nyomasztó mementóját – és utána gyorsan megkívánni egy falatot, egy korty italt: nem blaszfémia. Így tettünk mi is, csak kicsit odébb, a Collegium Hungaricum és az Unter den Linden közelében. Már első nap fölfedeztük a remek steak-választékot kínáló Block House nevű lokalitást.
Berlinben ottlétünk alatt nyitott ki a nyár. Egyik pillanatról a másikra megteltek az utcák teraszokkal, székek, asztalok, ernyők városában találtuk magunkat. Hihetetlen barátságos az egész, az emberek jókedvűen, azonnal nyárra vetkőzve vették birtokba a szabadtéri helyszíneket. Mintha egy egész metropolisz egyszerre érzett volna egészséges éhséget és szomjúságot. Falt és vedelt a város. Mi pedig legalább háromszor vagy négyszer ültünk be – és ki – ugyanoda steaket enni. Szinte minden variációt végigszórakozva: zaftos hátszín, bordaközi „Rib-Eye”, lávagrillen sült filé. Forró kövön tálalva, puhára pácolva, borsosan, fűszervajjal, tormával, sült krumplival, salátával, és egy saját sütésű, olajos-zaftos fokhagymás kenyérrel, mely mindenhez jár (jól teszi), a remek húsleveshez is. Mindehhez fölfedeztünk egy argentin vörösbort, a tudók nyilván ismerik, én először kóstoltam ezt a nagyon sötét Shiraz – Malbec-et (Bodegas Callia). Súlyos, illatos, mindent beterítő. Nehéz szabadulni tőle, a borok Carmen-je. Ezt ittuk mindig, ha ide ültünk be. (32 Block House működik Németországban.) De azért ültünk máshová is, bár ritkán. Az egykori kedélytelen Kelet-Berlint az egyesült, hangulatos Nagy-Berlin tökéletesen elfelejtette. Jól tette.
