Athén repülőterétől a város felé autózva, majd a várost járva 2004. július elején közeli képet kaphattam arról, mitől is rettegnek az olimpia-szkeptikusok, különösen a kiadások monstre jellegétől és jelentős részük meg nem térülésétől elfehéredő (magamfajta) közgazdászok. A városban háborús állapotok uralkodtak, a harmadik világot megszégyenítő hangulatban mindenhol építkezéseknek látszó fejetlenség, por, káosz, zaj és iszonyatos hőség keveredett egy hónappal az olimpiai játékok kezdete előtt. Ekkor a beruházások befejezése már túl volt minden határidőn, a görög közvélemény az olimpiai felkészülést övező botrányoktól és az egyre megdöbbentőbb nagyságrendű kiadásokról szóló hírektől és vitáktól volt hangos. Pedig az eredetileg életre hívott szervező bizottságot a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nyomására már 2000-ben feloszlatták, és újat hoztak létre, a kormány abszolút prioritásként kezelte az ügyet, a létesítmények magas építészeti színvonalának, esztétikai igényességének biztosítása érdekében többek között olyan építészt bíztak meg, mint a sok egyéb mellett már a barcelonai olimpia egyik épületével is a világot elkápráztató spanyol Santiago Calatrava. Végül megvalósult a lehetetlen, és minden elkészült időre, megfelelően működött, és 202 ország több mint 11 ezer sportolója vívott nemes küzdelmet 28 sportágban.
Jaksity György, a Concorde Értékpapír Rt. vezérigazgatója
Egy probléma azonban nem oldódott meg: az EU legrosszabb tanulójának számító görög gazdaság egyébként is magas eladósodottsága jócskán megnőtt az olimpiai rendezéssel összefüggésben felvállalt kiadásokkal, amelyek nem csak az „amúgy is szükséges infrastrukturális beruházásokra”, hanem a mai napig kihasználatlan, soha meg nem térülő sportlétesítményekre mentek el. Ráadásul ezzel egy időben az EU és a görög kormány vizsgálata fényt derített rá: annak érdekében, hogy az ország teljesítse a maastrichti kritériumokat, s beléphessen az euróövezetbe, éveken keresztül kreatívan könyvelték az államháztartást, s rendre kisebb deficiteket vallottak be a valóságosnál. Ismerős történet? Az egyensúlyhiány, a kreatív könyvelés, valamint a kaotikusan alakuló, csalásokkal terhelt, és az adott ország pénzügyi stabilitását évekre megingató megalomán beruházások nem először és nem is utoljára fordultak elő.
Nos, ezzel ki is pipálhatnánk a magyar olimpiai rendezésre vonatkozó aspirációkat és álmokat, hiszen az EU-ban egyetlenként pillanatnyilag egyetlen maastrichti kritériumot sem teljesítünk, régi-új kormányunk pedig több százmilliárd forintos nettó államháztartási egyenlegjavító csomagra készül, amibe újabb, az olimpia érdekében vállalt költségvetési kiadások a legkevésbé sem férnek bele. Szerencsére azonban az olimpiák céljai, társadalmi értékei és gazdaságtana, illetve Magyarország lehetőségei összetettebbek, mint a fenti sémából következne. Egyrészt az olimpia – és így a megrendezéséhez szükséges ráfordítás – nem csupán néhány hétnyi sporteseményről szól, hanem egy egész társadalomnak a pozitív célok mentén történő évtizedes léptékű mozgósításáról és fejlődéséről. Nem utolsósorban a Magyarországon olyannyira hiányzó egységről és közös sikerélményről, amikor a bátorság, a hit és az akarat nem egy politikai kampány jól sikerült jelszavai, hanem a társadalmi credo fundamentumai. Ezek a nemes, a társadalmi fejlődésbe vetett hiten alapuló gondolatok vezérelték Pierre de Frédyt, Coubertin báróját is 1894-ben, amikor egy nemzetközi konferencia megszervezésével életre hívta a modernkori olimpiai játékokat, illetve megalapította a NOB-ot.
Hamarosan a boltokba kerül Holger Preuss: The Economics of Staging the Olympics című könyvének magyar fordítása (Az olimpiai játékok gazdasági háttere), amely az 1972 és 2008 közötti játékok elemzésével kívánja közérthetővé tenni a legújabb kori olimpiák gazdasági-pénzügyi aspektusait. Ez,
vagyis a tények hiteles bemutatása, a folyamatok módszertanilag igényes elemzése elvégre a könyv legfőbb érdeme, hiszen a kérdés nem úgy vetődik fel, hogy megéri-e vagy sem olimpiát rendezni, mindkét változatra van példa. A kérdés sokkal inkább az, hogy az olimpia megrendezéséhez szükséges beruházásokat hogyan lehet egy, az adott ország hosszú távú fejlesztési programjával, illetve a gazdaságpolitikával, a gazdaság reális helyzetével és annak változásával összhangba hozni.
Mindenekelőtt a technikai megvalósíthatóságot kell górcső alá venni, s választ adni arra, hogy milyen, az olimpiától független beruházási projektek zajlanak a felkészülés időszakában az adott országban, és különösen a rendezés jogát elnyert városban, illetve vonzáskörzetében. Továbbá meg kell válaszolni, milyen állapotban vannak a rendezéshez szükséges sportlétesítmények, és milyen további létesítményi beruházásokra van szükség. Ezt követheti a gazdasági megvalósíthatóság. Mindez viszonylag alacsony absztrakciójú matematikai-gazdasági összefüggések révén eldönthetővé teszi, hogy mit és hogyan érdemes tenni az olimpia érdekében. A beruházások közvetlen makrogazdasági hatásainak számszerűsítése sem ördöngösség. Amiről azonban kevés szó esik, azok az indirekt gazdasági következmények. A rendező ország megváltozott nemzetközi megítélése látványos kereskedelembővítő hatással járhat, miként az az 1988-as szöuli olimpia után történt. Az olimpia évek, évtizedek mozdulatlansága után konszenzust teremthet a politikában és a társadalomban a legfőbb fejlesztési irányokról és prioritásokról, aminek – Preuss szerint – kiváló példáját adják az 1992-es barcelonai és a 2004-es athéni játékok. A környezetvédelmi megfontolásokról az olimpia kapcsán indult viták gyors technológiai innovációt eredményeztek a Sydneyben 2000-ben rendezett nyári játékok esetében – és a sort még sokáig folytathatnánk.
Nem szabad elfelejteni, hogy az olimpia nemcsak a sportesemények kapcsán szól a versenyről, hanem a gazdasági verseny, a piacgazdaság közegében jön létre. Noha az amatőr sport legmagasabb rendű eseményének indult, erős üzleti érdekek kapcsolódnak hozzá. Közvetlenül a szervezőbizottság és a rendező ország abban érdekelt, hogy pénzügyi többlettel zárjon az esemény. A politikusok és a társadalom érdeke, hogy elősegítse az ország szempontjából lényeges fejlesztések megvalósulását és optimális finanszírozását. A szponzorok – és ehhez kapcsolódóan a média – célja, hogy az olimpiai játékok minél magasabb nézettsége hozzájáruljon üzletük felfutásához. Végül a rendező ország gazdaságának szereplői saját üzleti tevékenységük bővülését várják az olimpiától, amelynek kiadásai viszont tőlük magasabb köztehervállalást igényelhetnek, például az adók szintjének (átmeneti) emelkedése formájában. Sok érdeket kell összeegyeztetni, s Preuss könyve jól érthetően magyarázza el, mindez hogyan lehetséges, illetve milyen pozitív eredményekkel járhat – és járt a megfelelően szervezett korábbi játékok házigazdáinak esetében.
Jó példa erre Los Angeles. Az 1972- es müncheni és az 1976-os montreali nyári olimpiai játékok súlyos pénzügyi nehézségei miatt az 1984-es olimpiára e városon kívül nem is volt jelentkező, a Los Angeles-iek pedig az előzmények ismeretében arra szavaztak, hogy közpénzt ne fordítsanak az olimpia megrendezésére. A körülmények szerencsés alakulása is belejátszott, de leginkább az így megvalósult költségvetési fegyelemnek köszönhető, hogy Los Angeles a keleti blokk sportolóinak távolmaradása ellenére nem csak az egyik legsikeresebb nyári játékot rendezte meg, de ráadásul pozitív pénzügyi szaldóval is zárt. Ebben persze szerepe volt annak az 1981-es döntésnek, amelynek értelmében nem csak amatőr sportolók vehetnek részt az ötkarikás játékokon. Ez lényegesen megnövelte az olimpia finanszírozásában fontos szponzori pénzek nagyságrendjét. Ám ez azóta még inkább így van, mégsem sikerült Szöulon kívül sehol Los Angeles e sikerét megismételni.
Magyarországon egyre többen dolgozunk és vállalunk anyagi áldozatot azért, hogy az ország képes legyen pályázatot benyújtani a következő két évtizedben rendezendő nyári olimpiai és paralimpiai játékok egyikének megszervezésére. Ahogy mondani szokták, az utazás legalább olyan fontos, mint a megérkezés. Nem túlszaporítva a bölcsességeket, minden hosszú út az első megtett lépéssel kezdődik, és ez esetünkben a pályázatra való felkészülés. Ebben kulcsfontosságú az a megvalósíthatósági tanulmány, amelynek aktualizálását a BOM (eredeti nevén Budapesti Olimpiáért Mozgalom) finanszírozza, annak érdekében, hogy a döntéshozók és a társadalom ne misztikus, sok tekintetben megalapozatlan félelem által vezérelten a veszélyt sejtsék az olimpiai rendezés mögött, hanem az átgondolt felkészülésben, illetve a sikeres pályázatban bízva lássák a lehetőséget egy ma nem létező konszenzus megteremtésére, Magyarország fejlődésének dinamizálására.
Ebben nagy segítség Holger Preuss könyve, amely érdekes olvasmány és hasznos útitárs szkeptikusoknak és az olimpia iránt elkötelezetteknek egyaránt. A könyv egyik legfontosabb tanulsága, hogy azok az országok, amelyek általában ésszerűen bántak fejlesztéseikkel, megfelelő gazdaságpolitikát követtek, és virágzó magángazdaság talaján álltak, az olimpiai rendezés során is jobb eredményeket értek el, míg a felelőtlen politikai döntésekkel, és túlterjeszkedő, nem hatékony állami szektorral jellemezhetőek az olimpia megrendezésében is kevésbé sikeresnek bizonyultak.
A következtetés persze ebből nem az kell legyen, hogy akkor neki se fussunk, hanem éppen ellenkezőleg: küzdjünk meg démonainkkal, és igenis, kezdjünk el felelős, modern, a kihívásokkal szembenéző és azokra megfelelő válaszokat adó, a jelenségekben pedig nem a veszélyt, hanem a lehetőséget látó, és azt kihasználó társadalomként működni.
