Pedig Timothy B. Schmit egyáltalán nem hajaz egy echt németre, úgy néz ki, mint egy idős indián asszony és még ő tartja magát a legjobban. Henley ki tudja, hányadik elvonójából kikászálódva dagadt kettőskönyvelőnek mutatja magát, Frey rondább és meggyötörtebb, mint valaha, nem véletlenül játszatnak vele nagyon rossz fiúkat amerikai sorozatokban, Walsh meg már húsz éve is olyan gyomorbajosan szenvedett, hogy a mentőket hívta, aki nem tudta, hogy így szereti. Akárhogy is, ma ez a négy öregember az Eagles.
Amikor 1971-ben Don Henley és Glenn Frey mertek nagyot álmodni és kiszálltak Linda Ronstadt countrykirálynő kísérőzenekarából, talán nem gondoltak három és fél évtizedig tartó csúcsrajáratásra. De az lett: a röpke szünettel két és fél órás koncert programjában nincs nem-sláger, ha kifogynának az Eagles-dalokból, ott vannak a szólósikerek, mint Henleytől a Boys of Summer vagy Freytől a Beverley Hills-i zsaru főcíme alatt futó The Heat is On. De miért fogynának ki az Eagles dalokból? Van vagy tíz platinalemeznyi klasszikusuk a Desperadótól a One of these Nightsig, a végére meg marad – nagy hörgés/sikítás – a Hotel California. A cinikusan Első búcsúnak mondott koncertturnéra finom zenekart szerveztek maguk mögé a Sasok, tudván tudva, hogy a komplett szervizhez már túl rozogák. De énekelni – külön-külön és főleg együtt – ma is úgy énekelnek, mint az istenek. Úgyhogy ha lesz második, harmadik, nyolcadik búcsú, én ott leszek. Már ha megérik. Meg ha én is.
Eagles: „Farewell I. Tour” München, Olympiahalle, 15 ezer néző
