Jelen esetben egy művészeti áldokumentumfilmet, amelynek dramaturgiai fonala a szórakoztatás és a magas kultúra csúcsait köti össze, akár a Getty Center, ahol a fő attrakció maga az épületkomplexum, s ahol mellékesen egy Courbet-kiállítást is megnézhetünk extraként. A Santa Monica-hegy tetejére épült, 300 növényfajt számláló díszkerttel körülölelt múzeum kilátóként is funkcionál, ahová kis fehér vasút visz fel a parkolóházból; igazi családi kirándulás, megéri rászánni egy teljes napot.
A Beverly Hills-i Ace Gallery aktuális tárlatánál érdekesebb maga a kiállítóhely: a hatalmas repedésekkel behálózott betonpadló talán egy földrengés mementójaként figyelmeztet arra, hogy Los Angelesben minden megtörténhet. Például az is, hogy útban a Los Angeles County Museum of Art (LACMA) felé, egy, az épületet körülvevő izgalmas pihenőparkban találjuk magunkat, ahol állatok fosszíliáit rejtő, ma is aktív kátránytavak működnek. A LACMA klasszikus és jelenkori gyűjteménye Rembrandt, Tiepolo, Warhol és Miró nevével csábít a műélvezetre, de úgy tűnik – főleg West Hollywood utcáit járva – nincs is szükség kijelölt helyekre, azaz galériákra ahhoz, hogy különleges vizuális élményekhez jussunk: minden harmadik házfal vagy kirakat egy esztétikai nonszensz, szürreális poén.
A jelszó a diverzitás, amely groteszkbe hajlik Venice-Beach folyamatosan izzó zsibvásári forgatagában, vagy a Hollywood Boulevard és a Highland sarkán, ahol mindig valamilyen esemény zajlik. A sztárok csillagain sétálva break-táncosok és keresztény aktivisták közé keveredhetünk, abortuszellenes transzparensek mellett Mickey-egér integet, vagy két filmpremier között tanúi lehetünk egy hangulatos Bush-ellenes tüntetésnek a Kodak színház előtti lezárt területen.
A jelenlegi vezetés iránti ellenszenv köszön vissza a szabad szellemű város ajándéktárgyaiban és Karl Haendel szokatlanul nagyméretű ceruzarajzain a Museum Of Contemporary Art (MOCA) épületében, ahol a művész műtermének egy részletét egyenesen beemelték a kiállítótérbe. A Downtown, azaz a belváros felhőkarcolói közt megbújó MOCA időszaki válogatását böngészve rögtön képbe kerülhetünk az utóbbi 60 év képzőművészetét illetően: Lichtenstein és De Kooning munkái mellett olyan jelenkori nagyságok műveivel találkozhatunk, mint Neo Rauch, Németország elsőszámú festészeti „exportcikke”, vagy Chris Ofili, a Saatchi-gyűjteményből ismert egykori brit botrányhős.
A múzeumokat járva feltűnő a vizuális nevelés példaértékű gyakorlata: egy-két művészen és turistán kívül kizárólag folyamatosan cserélődő gyerekcsoportok töltötték meg a termeket, önfeledten rajzolgatva a bizarr videó és térinstallációk, neonszobrok között. Lehet, hogy közülük kerülnek ki a leendő sztárok jövőbeli vásárlói? Ki tudja, mindenesetre a jelek szerint a tengerentúli legfiatalabb generáció számára a kortárs kultúra befogadása éppen olyan szükséglet, mint egy gyorséttermi junior menü.
