Két hegymászó iparkodik fölfelé egy meredek falon, ám egyikük megcsúszik és zuhanni kezd. Kis idő múlva a másik utána szól: „Nagyon megütötted magad?” Mire a társa: „Nem tudom. Még nem értem az aljára.” Mostanság mind többeknek juthat eszébe ez a (remélhetőleg fiktív) alpinistatörténet annak kapcsán, hogy a dollár az euróval szemben éves, a jennel szemben pedig háromnegyed éves mélypontra süllyedt a napokban – és ki tudja, meddig tart a lejtmenet. A dollár azóta engedelmeskedik mind „lelkesebben” a gravitáció törvényének, amióta az amerikai gazdaság felélte a kilencvenes évek második felére, az ezredforduló elejére még jellemző fölényét az európai és a japán gazdasággal szemben. Azóta a gyengélkedés elhúzódásának oknyomozói a rekordot rekordra halmozó folyómérleg-hiányra összpontosítanak, de immáron az illuzórikus kamatvárakozások elmélete is a fősodorba tartozik. Akárcsak a hatezredik utolsó cigarettáját elfüstölő, leszokóban lévő dohányos, a befektetők is minden kamatemeléskor azzal áltatják magukat, hogy a – múlt heti döntésével már 5 százaléknál járó – Fed most akkor tényleg utoljára nyúlt a rátához. Legalábbis egy ideig, amíg az Európai Központi Bank behozhat valamennyit a jelenleg 3 százalékpontos lemaradásból. Ehhez képest Ben Bernanke Fed-elnök ezúttal (is) dodonai kommentárt fűzött a 25 bázispontos szigorításhoz, amelyben a konjunktúra és az infláció alakulásának függvényévé tette a jövőbeni kamatemelések mértékét és időpontját (lásd még keretes írásunkat a 13. oldalon).
Az alacsonyan húzó zöldhasú nem pusztán a befektetőkből vált ki időről időre hisztériát, hanem lépésekre készteti a központi bankokat is, amelyek együttesen az amerikai fizetésimérleg-hiány mintegy harmadát finanszírozzák 2005-ös adatok szerint. Egyre több intézmény készül arra, hogy mérsékelje dollárfüggőségét, diverzifikálja tartalékait. Ennek hiányában ugyanis a leértékelődés mind magasabbra tornyosuló veszteségeket okozhat, különösen ott, ahol az amúgy is magas tartalékállomány tetemes része áll dollárban. A svéd jegybank például már bejelentette, hogy csaknem megfelezte a dollár arányát devizatartalékaiban, de több közel-keleti olajnagyhatalom is mind elkötelezettebb hívévé válik az eurónak. Az elemzőknek a legnagyobb fejfájást a Távol-Kelet dilemmája okozhatja, hivatalosan ugyanis Japán, Kína, Korea és Tajvan egyaránt dollárban tartja devizatartalékát. Ha ezek bármelyike ráönt néhányat sok-sokmilliárdnyi dollárkupacaiból a piacra, az még mélyebbre küldené az amerikai fizetőeszközt – arról nem is beszélve, ha összehangoltan szánják magukat hasonló lépésre. Az a valószínűbb tehát, hogy a jegybankok fű alatt próbálják meg átstrukturálni tartalékaikat, ami átmenetileg szintén fokozhatja a piacok dollármérgezését, de elviselhetőbb szinten. Eközben az euró köszöni, jól van, 1,28 dollárt adnak érte.
