Hét százalékot meghaladó növekedési rátát tűzött ki célul Orbán Viktor a kampányban. Senki nem vitatja, hogy az egész országnak jól jönne a 7 százalékos gazdasági növekedés, ha ez kiegyensúlyozott, és tartósan elérhető lenne. De a növekedés nem a szerint alakul, hogy mivel vagyunk, illetve lennénk elégedettek. Az ütem számos objektív tényezőtől függ, amelyek befolyásolhatók ugyan a gazdaságpolitika által, de nem tetszés szerinti mértékben. A közgazdaságtanban ez triviális igazságnak számít, de nehéz megérteni, miért van ez így.
ERDÕS TIBOR közgazdász, akadémikus
FORDÍTOTT KAPCSOLAT. Bármily furcsa is, de tény: a megtakarítások és beruházások, valamint a növekedés dinamikája között „fordított” kapcsolat mutatható ki. A gazdasági növekedés akkor gyorsulhat, ha a foglalkoztatás, és/vagy a termelékenység a korábbinál gyorsabban emelkedik. Jól meg kell jegyezni: nem a beruházási ráta növekedéséből vezethető le a gyorsabb növekedés – a nagyobb, vagy növekvő beruházási ráta inkább következmény, mint ok. Vagyis, e tételnek semmi köze nincs a szocialista országokban korábban folytatott, a növekedés gyorsulását a beruházások bővítésétől elváró politikához.
Ezen összefüggések ismerete nélkül semmit nem lehet mondani arról, hogy nálunk a hosszabb távú növekedés üteme miként alakulhat. Arról sem, hogy a 7 százalékos tempó elérése reális cél-e.
Meg kell mutatni, hogy a cél elérhető-e a beruházási és megtakarítási ráta várható emelkedésével, valamint a tőke- és beruházási hatékonyság ugyancsak várható változásával együtt. Nem egy-két évet, hanem legalább tíz évet figyelembe véve!
Ezek az összefüggések elsikkadnak, amikor a Fidesz 7 százalékos, vagy még gyorsabb hosszú távú gazdasági növekedésről vizionál. Amiről hallhattunk: nagyok nálunk a növekedési tartalékok, környezetünkben felgyorsult a gazdasági növekedés, lendületet kell adnunk a gazdaságnak, például járulékcsökkentéssel, vagy a személyi jövedelemadó-terhelés erőteljes mérséklésével. Ezek egymagukban a hosszabb távú növekedés szempontjából vagy csupán általánosságok, vagy pedig ellentmondásos, sőt kedvezőtlen hatással járnak.
Orbán Viktor a munkáltatói járulék 10 százalékpontos lefaragását a kampányban programjuk „archimedesi pontjának” nevezte, s attól nem hajlandó tágítani. De mit jelent ez a lépés a hosszabb távú gazdasági növekedés üteme számára? A munkáltatói járulék százalékának változása csak az egyik, és nem is a meghatározó tényező a foglalkoztatottság alakulásában. Ennek akár 10 százalékpontos – vagy akármilyen mértékű – csökkentése sem garantálhatja a Fidesz által várt foglalkoztatás-növekedést.
ELLENTÉTES HATÁS. Az államháztartás kiadásainak csökkentésével nem kiegyenlített munkáltatói járulékcsökkentés a növekedési potenciált nem javítja, hanem rontja. Azért, mert az államháztartás deficitjét duzzasztja, közel akkora összeggel, amekkora bevételkiesést a munkáltatói járulék 10 százalékpontos csökkentése okoz. Az államháztartási hiány így bekövetkező növekedése a GDP valamivel több mint 3 százalékára tehető. A deficit további növelése annak erőteljes csökkentése helyett, az esetleg hivatalba lépő jobboldali kormányzatot távolítaná a vizionált 7 százalékos ütemtől. Az államháztartás deficitje mindig megtakarítást használ fel, döntően nem beruházási célra. A tb-járulék csökkentése után is ez történne: ennyivel kevesebb maradna beruházásokra, ennyivel esne az országos szintű megtakarítási ráta. Igaz, felvehet az állam még több külföldi hitelt, hogy a beruházások aránya legalábbis változatlan maradjon. De akkor mit gondoljunk a Fidesz által elítélt államadósság-növekedésről? Az eladósodást elítélő Fidesz kormányzati tevékenységét rögtön azzal kezdené, hogy jó nagy lökést adna az államadósság és a külföldi eladósodás további bővülésének? Vagy segítene a beáramló külföldi működő tőke? Mi garantálná, hogy ennek nettó importja kielégítő legyen pont az után, hogy az államháztartás deficitje még gyorsabban emelkedik? Ha pedig elegendő lenne a direkt tőkeimport, nem lesz-e baj, hogy a nemzeti tőke a külföldivel szemben még jobban visszaszorul?
CÉGES STRATÉGIÁK. Persze, mindez nem lenne gond, ha a vállalatok, a járulékcsökkentéssel megspórolt pénzt mind beruházásra fordítanák. Amennyivel csökkentené az országos szintű megtakarítási rátát az államháztartás deficitjének duzzadása, annyival nőne ez a vállalati beruházások emelkedése következtében. Ebben az elképzelt esetben az eredmény döntetlen lenne. Országos szinten nem esne sem a beruházási, sem a megtakarítási ráta. De nem is jutnánk közelebb a 7 százalékos növekedési potenciálhoz, mert ahhoz az eddig elértnél nagyobb beruházási ráta szükséges. Még akkor is, ha a beruházások hatékonysága javul. A hatékonyság ugyanis nem változhat gyorsan és korlátlanul.
De mi garantálja, hogy a vállalatok az így megtakarított pénzüket hiány nélkül beruházásokra fordítják? Lehet erre számítani a multinacionális cégek hazai leányvállalatai részéről? És a hazai tulajdonú vállalatok biztosan ezt tennék? Ők is sok tényezővel kalkulálnak. Lehet, hogy bért emelnének, lehet, hogy a vállalatból kivont jövedelem hányadát növelnék meg, ami zömmel fogyasztásra kerülne. Lehet, hogy a külföldi befektetéseiket bővítenék, de az is elképzelhető, hogy tulajdonosaik többet költenének egzotikus utazásokra. Csak egyet vehetünk biztosra: akár a vállalati szektor pénzmegtakarításait, akár beruházásait, illetve ezek együttes nagyságát nézzük, kizárt dolog, hogy ezek megemelkedése kiegyenlítse az államháztartás deficitjének a járulékcsökkentés miatt létrejövő többletét. Ehhez viszonyítva nagyarányú lenne az elmaradás. Az külön is elgondolkoztató, hogyan születhetett meg a radikális járulékcsökkentés ötlete. Biztosan szerepe volt a nagyot akarásnak – annak, hogy új megoldásokat akartak találni. De azt is tudni kell: csak azért, mert valami új, nem biztos, hogy jó. Sőt, lehet nagyon rossz is! Gazdasági téren ezt a kockázatot főként az alapos közgazdasági ismeret csökkentheti. Azt sejtem, hiányosak voltak a javaslattevők makrogazdasági – és főként a növekedéselméleti – ismeretei.
