Kornai akkor a többségi állásponttal szembefordulva, politikailag nem korrekt következtetésre jutott, rámutatva arra, hogy a magyar reformpolitika fölélte tartalékait, az adott keretben tovább nem mehet.
Sok tekintetben ezt az időszakot idézi a mostanra kialakult helyzet is. Jó évtizede nem került sor nagyléptékű reformokra és az államháztartás folyamatai is 2000 óta kikerültek a kormányzat ellenőrzése alól. Erre utal nemcsak az éves terv-, illetve tényadatok eltéréseinek gyakorisága és mértéke, de még inkább a középtávú konvergencia-programokban megfogalmazottakhoz képest kialakult rendszeres és nagyarányú eltérés is. Abban is egyetértés van – és ezt a baloldali koalíció erőteljesebben képviseli -, hogy az államháztartás, a közigazgatás és a nagy elosztó rendszerek átalakítása immár tovább nem halasztható. Talán éppen a reformpártiság volt az oka – a fönnálló viszonyok iránti szokásos vonzódásán túl – annak, hogy a pénzpiaci szereplők megnyugvással fogadták a baloldal sikerét.
CSABA LÁSZLÓ, A Közép-európai Egyetem (CEU), a Debreceni Egyetem és a Corvinus Egyetem egyetemi tanára
Ugyanakkor nem kétséges az sem, hogy a magyar gazdaságpolitika egészében igen alacsony hitelességű. Ez a terv-, illetve a tényadatok eltérése mellett az egyes bejelentések piaci fogadtatásából is látható. Emlékezetes például, hogy az euró-bevezetés dátumának első hivatalos bejelentésére 2003 nyarán a tőzsde árfolyamgyengüléssel reagált. És azóta a hiteleség nyilván nem erősödött. A hitelesség gyengesége jelenik meg abban, hogy a jó irányú tervezeteket a piac rendre nem veszi komolyan, legyen szó az egészségügy átalakításáról vagy a legújabb konvergencia-programról, az inflációs cél konkrét mértékéről, vagy az államháztartás és főbb alrendszereinek várható egyenlegéről. És akkor még nem szóltunk az elmúlt években szembeötlően fölerősödött statisztikai kreativitás bizalomgyengítő hatásáról, ami pusztán abból is adódhat, hogy módszertanilag kevésbé képzett szereplők – például a befektetésekről döntők, vállalati vezetők és háztartások – nem mindig tudják követni, mikor miből mi következik és miért. Így az adatközlés hitelessége az ideálisnál kisebb – ezért is építhette a nagyobbik ellenzéki párt kampányát részben a hivatalos kimutatásokkal szembeni erőteljes társadalmi (nem föltétlen szakmai alapokon álló, de kézzelfogható) bizalmatlanságra.
GYAKORLATI KÉRDÉSEK. Ez a helyzet megnehezíti a racionális várakozások kialakítását a piaci szereplők körében, hiszen a szándéknyilatkozatokkal, a reformtervezetek zenéjével eddig sem volt baj. A kormányzati gyakorlatban azonban mindennek nem sok nyomát lehetett látni az elmúlt évek során. Ma már aligha kérdéses, hogy a kormányfő teljes energiáját a népszerűségi mutatók javítása kötötte le, és eredménnyel: a 10 százalékpont körüli hátrányból biztos befutóvá tudta alakítani az általa meghatározott kormányzó koalíció szavazói elfogadottságát. Mivel célját elérte, nyitott kérdéssé vált az, hogy az új fölhatalmazás birtokában gyökeresen más kormányzati gyakorlatba kezd-e, amint azt több elemző már megelőlegezte, vagy pedig az elmúlt két év kormányzati gyakorlatának meghosszabbítása várható, ahogy azt a választások után közreadott első nyugati elemzések valószínűsítették.
Nem kétséges, hogy a magyar gazdaság 2002 nyara, az uniós tagság eldöntötté válása óta egyfajta kegyelmi állapotban volt. Bármiképpen alakultak ugyanis a nemzetgazdaság „fundamentumai”, a pénzpiacokat ezek alakulása nem érdekelte, hiszen az uniós tagság és az ettől várt fegyelmező erő, az euróövezeti tagság mielőbbi elérésének kézenfekvő racionalitása fölülírta a folyó mutatók gyengélkedését. Ez a folyamat a korai választási kampány megindulása, de legkésőbb 2006 elejére véget ért. Az egymást érő kritikai értékelések, a legfőbb partnerektől a nemzetközi hitelminősítőkig mind egy irányba, a költségvetési kiigazításéba mutattak. Piaci hírek szerint lelanyhult a magyar papírok iránti érdeklődés, és bár eladási hullám még nincs, az új vételek akadoznak. Mindezt immár szokásszerűen fogalmazzák úgy, hogy a piac kivár.
Ha az új kormány végbeviszi azt a kiigazítást, amit minden piaci szereplő vár, és időnként vezető szocialista politikusok – így Veres János és Lendvai Ildikó is – burkolt formában kilátásba helyeztek, az akár megelőzhetővé is teszi a nagyobb kisiklást. Utóbbi pedig előfeltétele lenne annak, hogy a magyar gazdaság viszonylag dinamikus – a világátlagnak megfelelő – növekedési üteme megőrizhető és egyben finanszírozható maradjon. Igaz, ehhez a miniszterelnök könyvében vázolt egyensúlyőrző politikát a gyakorlatba kellene ültetni, aminek első lépése az egyensúlyt megközelítő helyzet elérése volna. Az első három hónap adatai szerint ettől igen messze vagyunk.
A kívánatos kiigazítás és hitelesség visszaszerzésének legkézenfekvőbb – és az EU által kötelezően elő is írt – módja lenne a hiteles konvergencia-program, és az ezt megalapozó 2006. évi pótköltségvetés kialakítása, az euró 2010-es bevezetésének fixpontként kezelése. Mint közismert, erről egyelőre szó sincs, sőt a választási kampányban mindkét oldalról az euró ügyében tartandó népszavazás ötlete is fölvetődött. Ez legalább két okból meggondolatlan. Egyfelől nincs összhangban azzal, hogy nemzetközi szerződésben vállaltakról nem lehet népszavazást kiírni. Másfelől viszont az időpont lebegtetésének egyetlen esetben lehet értelme: ha a cél az EU stabilitási egyezményben megkövetelt pénzügyi fegyelemtől való húzódzkodás. Ez utóbbi viszont a föntebb már-már közhelyszerűen elismert költségvetési kiigazítás hitelességét ássa alá. Márpedig nem kétséges, hogy piaci szempontból fontosabb lehet az eltökéltség bizonyítása, mint bármilyen számszerű előirányzat teljesítése. Erre utal az olasz, a finn, a belga és a görög tapasztalat is.
Az új magyar kormány tehát előteljesítési kényszerben van, ha elébe akar vágni a piaci, azaz spontán és aránytalan korrekciónak és az ezzel járó társadalmi és gazdasági nehézségeknek. Ugyanakkor ezt az ügybuzgalmat bizonyára lassítja az önkormányzati választások őszi időpontja. A helyi választás gyakorta az országgyűlési eredmények revansaként értékelődik, főleg ha a kormányzat – mint Antall Józsefé – népszerűtlen intézkedésekkel indít. Ezért az önkormányzati választás sok esetben nem egyszerűen visszafogó, hanem kimondottan újabb kiadási ígéretek lavináját elindító folyamat, ahol az elköteleződések eleve több évre irányt szabnak a fejlődésnek. Mivel pedig a közigazgatás – az MSZP programjában központi jelentőségű – átalakításához vagy kétharmados többségre, vagy az ellenzékkel való kiegyezésre lenne szükség, az „államreform” mozgástere az idő múlásával aligha nő meg automatikusan.
SZŰK MOZGÁSTÉR. Az új kormány mozgásterét tovább szűkíti legalább két tényező. Egyfelől a szükséges kiigazítás mértékét az MSZP-közeli szakértők mindössze a GDP 1,0-1,5 százalékára teszik, ami számszakilag értelmezhető, de a piaci hangulat megfordítására bizonyára kevés. Másfelől a mai koalíció által elfogadott ötéves adóprogram, és több meghatározó intézkedés, mint például a munkapiaci és a beruházási támogatások, további egyensúlyromlást vetítenek előre. Naivitás azt gondolni, hogy a nagy elosztó rendszerek, vagy éppen a közigazgatás reformja önmagában javítja az államháztartás egyenlegét. Ellenkezőleg, a jobb működés föltételeinek megalapozása nemzetközi tapasztalat szerint még átmeneti költségtöbblettel is járhat.
Végül szólni kell a fejlesztő állam koncepciójáról, ami a szocialista gazdaságpolitika tengelyében áll. A második nemzeti fejlesztési tervhez kötődve lendületes fejlesztéseket helyeztek kilátásba, a kiemelt ágazatokat tetemes uniós és belső forrásokkal is segítve. Ez markáns megközelítés, és bizonyára nem súrlódásmentesen harmonizál azzal a konvergencia-programmal, amelynek keretében 2008-ra nemcsak átmenetileg és főképp nem kreatív könyvelés révén lennének teljesíthetők az euró bevezetésének kritériumai. A hagyományos fejlesztő állam ugyanis hajlamos a pénzügyi kérdéseket másodlagosnak tekinteni, miként az az 1997-1998-as kelet-ázsiai válság során ki is derült. Ez nem kézenfekvő módon hozható össze időben és intézkedési rendben, sőt intézményrendszerében az uniós konvergenciát abszolút elsődlegesnek tekintő gazdaságpolitikával. Nem arról van szó, hogy az euró-bevezetés érdemi növekedési áldozattal járna, hanem éppen arról, hogy az egyensúlyi szempontok folytatódó elhanyagolása válthat ki piaci túlreagálást, méghozzá előre nem látható mértékben és időpontban. Az eurózónán kívül sikeres, új típusú fejlesztő államok, Svédország vagy Dánia ugyanis, jó okkal, évek óta többlettel zárják költségvetésüket.
