Első ízben valamikor a hatvanas években hallottam a nyughatatlan színházi kísérletezőről. Egy pesti művelődési házban vezette színjátszó csoportját (1955-1956-ban én is ezt csináltam, de az ő hivatásos megszállottsága nélkül), s a rendszer nagyon rossz szemmel nézte rendhagyó és rendbontó tevékenységét, állandóan zaklatták. Ez elég volt Kerényi Gráciának ahhoz, hogy H. P. híveihez szegődjék. Tőle hallottam először Halászékről. Jó barátságban voltam e rég halott hölggyel, akiről egyébként azóta sem esik szó nálunk, méltatlanul. Én a katolikus Vigilia folyóirat íróinak körében ismertem meg, nehéz időkben, az ötvenes évek küszöbén, amikor Sík Sándor Vigiliája a pártirodalomba bezupálni nem akaró írók gyűjtőhelye volt. Ugyanis Grácia, az egykor Svájcba emigrált neves kultúrhistorikus, Kerényi Károly lánya, hithű és gyakorló katolikus volt, de nem bezárt, hanem hallatlanul nyitott lélek, 1944-ben ellenálló, megjárta Auschwitzot, klasszika-filológus, az antik görög-római irodalom fordítója, de elkötelezett modernista, maga is költő, a lengyel irodalom fordítója magyarra, lengyelimádó, félig ott is élt, még a nyaralója is kamionnal Lengyelországból szállított faház volt. Irodalmi tyúkanyó, a legnemesebb értelemben. Emlékszem, a kezdő Nádas Pétert és Esterházyt is pátyolgatta. Egyszóval méltatlanul merült feledésbe az alakja. Tőle hallottam mindig, hogy a „Halász Petiéknél” már megint balhé volt.
Aztán kiutálták őket innét, és egy idő után jöttek a hírek, hogy H. P. sajátos színházat működtet New Yorkban, a Squat Theatre performanszainak híre van a száz-kultúrájú városban. Láttam is egyik nevezetes előadásukat, a címére sajnos nem emlékszem, csak arra, hogy H. P., a közönséget megdolgoztatva (a hetvenes-nyolcvanas években ez divat volt) egyik teremből a másikba, majd innét a harmadikba terelte át a nézőket. Egymást taposva tolongtunk, hogy le ne maradjunk a színpadi rejtvény megfejtéséről.
Nem New Yorkban láttam, hanem Amszterdamban, a nyolcvanas évek elején. Volt ott egy felejthetetlen színházi világfesztivál: Festival of Fools. Bolondok Fesztiválja. Mulatságos és felzaklató téboly egy héten át. Itt találkoztak, és mutatták be egymásnak produkciójukat, a színi világ őrültjei. Soha jobban nem éreztem magam, kivéve azt a két napot, amikor tizenhét vesekövet szültem. Itt láttam H. P. társulatát is. Az ő Buster Keaton-i mozdulatlanságú arcán is átsütött, hogy most a Bolondok Fesztiválján pokolian otthon van, és jól érzi magát.
Aztán hazatért, a Merlin Színházban otthont kapott, elismert kísérletező lett itthon is. Személyesen, kézfogással, szóváltással, egyetlen egyszer találkoztunk, tehát nem volt köztünk kapcsolat – és most mégsem tudok szabadulni a halálától. Nagyúri halál volt. Büszke, engesztelhetetlen, szarkasztikus. Halált megvető halál. Egyenes gerinccel fogadott halál, amikor tudta, kevés ideje van már, barátaival nyilvánosan megrendezte a saját temetését. Mint egy középkori haláltánc. Felfeküdt a ravatalra, és sorra meghallgatta a sírbeszédeket (képünkön). Aztán felkelt, mint egy Lázár, és megváltotta repülőjegyét New Yorkba. Utoljára a filmszemle díjkiosztásán láttam. Hihetetlenül hosszú, sovány alak, feketében, halálfehér fejjel. Arca, mint a penge. Aztán elment átfeküdni a valóságos halálos ágyba New Yorkban. Megtisztelte a metropoliszt a halálával. Itt jó volt élni, itt jó lesz meghalni. Már nem fenomenális balhéból.
Mindig barbár dolognak tartottam a halotti tort. Most éreztem életemben először, hogy ez a halál halotti tort érdemel. Mi legyen az? Disznótor! Véreshurkával emlékeztünk meg Halász Péterről. És ittunk hozzá jóféle bikavért. Hódolattal emeltem poharam arra az emberre, aki a stílus grand seigneur-jeként távozott. Meghalni tudni kell!
