Egyszerűen azért, mert családi fogantatásom, osztályhelyzetem, életkorom, élményanyagom, és természetesen írói mivoltom predesztinált az ország és sokat próbált hősöm atlantiszi történetének megírására. Én ugyanis gyerekkoromból még emlékszem, milyen volt a régi, 1945 előtti Magyarország úri világa, végigcsináltam a történelmi osztály – részben megérdemelt, részben méltatlan – meghurcolásának szenvedéstörténetét, fiatal férfiként megéltem 1956 megismételhetetlen hőskölteményét, s megértem – hisz itt vagyok! – az első véglegesnek tekinthető magyar parlamentáris demokráciát.
Még kisgyerekként, természetesen Fräulein kíséretében, naponta feljártunk sétálni a Várba a pompás déli őrségváltást megnézni. Ez a díszegyenruhás ceremónia olyan volt, mint valami régi mesében. (Negyven évvel később Monaco nagyhercegi operett udvarában láttam hasonlót.) Ez a történelmet játszó dísztestőrség Horthy Miklós kormányzót – mint egy barokk uralkodót – őrizte a Várpalotában. Apám, aki részt vett az első világháborúban, Doberdónál és Galíciában is, ezekben a harmincas években lovassági, azaz huszártábornok volt már, és minden magyar ménes főfelügyelője, naponta lovagolt a Vérmezőn. (Akkor még a Vérmezőn lovagoltak, lásd Galopp a Vérmezőn című drámámat.)
Nem mindennapi dolog megélni a történelem olyan íveléseit, mint 1936-ban kölyökként ott állni a Bástyasétányon, Görgey Artúr lovas szobrának leleplezésén, apám mellett az ünnepi gyülekezetben, majd tudni, hogy mindenestül beolvasztották a Sztálin-monstrumba, aztán 1995-ben a Bástyasétány másik végén az új szobor avatásán is ott állni, immár az unokámmal az oldalamon. Nekem a Vár minden zuga nemcsak sok évszázados, hanem a magam életében megélt történelem. Ami ott történik, mind érint és érdekel. Amikor meghallottam, hogy nemrégiben új étterem épült a Palota úton, első gondolatom az volt, hol az ördögben van ott még hely? És kiderült, hogy pont az Alagút fölött találtak egy fantasztikus fekvésű és kilátású „grundot”. Amelyre egy remek, szellemes szerkezetű épületet húztak, négyzet alakút, mely körbe csupa nyitható panorámaüveg, nyáridőben a teraszra. Az üvegfalak mentén kellemes hagyományos asztalok, viszont a középső kisebb négyzet emelvényén, ha úgy tetszik, fotelokban és díványokon terpeszkedve, az antik rómaiak módjára lehet enni.
A becsvágyó Manna elnevezés valóban kivételes konyhát takar. Két divatos hungarikum (jó és főleg egészséges divat), a turistalátványosságból gazdasági tényezővé előlépett szürkemarha, és a nemrégen még kiirtásra ítélt, közben antikoleszterin-bajnokká avanzsált mangalica fontos helyet tölt be az étlapon. Hideg előételként a mangalica-kocsonya kiváló, a szürkemarha bouillon pedig velős derelyével telitalálat. (Előételnek legközelebb a sült sajttrilógiát próbálom császárkörte pürével.) Egyik partnerünk főételnek diós gorgonzolával töltött csirkemellet választott burgonyapürével, nagyon dicsérte (én csak asszonyban szeretem, ha mellyes). Vívódtam a bizarrul hangzó, de izgalmas grillezett libamájflan almás császármorzsával, és a borjúszűz brízkrusztában között, s végül az utóbbinál kötöttem ki, mert borjúbrízt Magyarországon valamiért nem lehet enni, pedig fantasztikus csemege. Nagyon jó volt, csak a bríz alig érvényesül a héjazatszerű krusztában. A hazánkban kivételesen gazdag és szokatlan édességkínálatból megtaláltam gyerekkoromból anyám csokoládéfelfújtját, majdnem olyan volt. E gyerekkori manna utóízével hagytam el a Mannát. Ide visszatérünk.
