Amióta sutba tettem léceimet, egyre fokozódó mértékben utálom a hideg évszakot. Ha nem sízik az ember, a télnek semmi értelme. Második feleségemmel, aki operaénekesként hivatásbeli kötelességként tartja távol magát ettől az egyébként felséges sporttól, tizenöt éve minden ősszel elhatározzuk, hogy majd kettévágjuk a telet, és elrepülünk melegebb égtájakra. De a terv sosem akar megvalósulni. Páromat opera, színház, főiskolai tanárság köti, nekem is mindig közbejön valami bemutató, miniszterség, betegség (az utóbbi kettő nem feltétlenül azonos). Az idén fellázadtunk, sikerült egy kurta hetet egyeztetnünk végre. Gyerünk a melegre! Csakhogy én a „last minute” utazások iránt bizalmatlan vagyok. Mi a teendő?
Megvan! Negyven éve arra vágyom, hogy egyszer Hévízen teleljek, ahogy tette minden télen Illyés Gyula, barátai gyűrűjében. Köztük a szobrász Borsos Miklós, akinek csodás tihanyi kertjét maga faragta kőkutya őrizte a kapunál, mellette kőtáblán vers, amit Illyés írt a kőkutyához, remélem, ma is ott van: „Nem haragom, / alakom / őrködik / e falakon”. Egyszóval röpke negyven évet kell csak várnia az embernek, és hipp-hopp, máris itt a beteljesülés. Irány a csontmelegítő Hévíz!
Választásunk, baráti tanácsra, az osztrák Rogner Hotel Lotusra esett. Fantasztikus, háromágú csillagként elhelyezkedő épület, rengeteg íveléssel, kiugróval, beugróval. Hatalmas, körkörös lépcsőháza impozáns, üveggel fedett átrium, centruma élményszerű meghatározója a divatos wellnessre koncentrált (végre egy jó divat!) szállónak. Nem vagyok szakértő, nem tudom, mit szól hozzá egy kényes ízlésű építész, de hogy funkcionálisan pompás tervezés, az kétségtelen. Nagyon ki van találva minden, az ember úgy érzi magát benne, mint egy óceánjárón, ahol minden megvan. Egy ilyen hotel-óceánjáróból ki se kell lépni sehová. (Az óceánon nem is ajánlatos.)
Ifjúkoromban megtettem, hogy kiúsztam és áztam a tóban, hideg időben is, most már nem vállalkoztam erre, bármilyen hangulatos a gőzölgő tóban ücsörögni. Különben is, bepumpálják a csodató vizét a három különböző termálmedencébe, közben a panoráma-ablaksoron át nézni lehet a téli tájat, és kuncogni a finom meleg vízben, hogy jó helyen vagyunk. Az embernek való hőfokú, pompás uszoda tele van víz alatti dögönyözővel. A különböző melegkamrák, gőzök és szaunák közül kiemelném a mézes szaunát: odabent a ceremónia- és fürdőmester meleg mézzel szolgál mindenkinek, bekenjük magunkat tetőtől talpig, és mire kilépünk, nem is ragadunk már, úgy beszívta testünk a mézet. (Este az ágyban milyen hitelesen hat a suttogás: Édesem!)
És akkor a masszázsok! A hagyományos kínálat mellett különböző, felsorolhatatlan keleti változatok, az ember legszívesebben mind kipróbálná, de sem idő, sem a pénztárca nem engedi. Mi a lávaköves masszázst (hideg és meleg kövekkel, ketten, kétoldalt) és a tradicionális indiai Abyanga masszázst választottuk (különböző meleg olajokkal locsolva egész testedet, lágyan végigmasszíroznak, szinkronban ketten kétoldalt – nem mondhatok róla semmi rosszat).
A konyha jó. A reggeli nagyvonalú, minden van, sokféle, kitűnő kenyér és péksütemény. És pezsgő jár hozzá. Meg mindennap nem kiszárított, hanem igazi, lágy (felséges) császármorzsa is kínálja magát (hogyne, hiszen javarészt osztrákok vannak itt). A vacsora is félönkiszolgáló rendszerű, kedves, szolgálatkész pincérek segítségével. Mindig minden húsfajtából választhatunk, hal is van meg vegetáriánus kínálat. Mi a pálmát a tökmagolajjal megöntözött, pirított tökmaggal megszórt sütőtökkrémlevesnek ítéltük. Meg egy grillezett feta sajtnak sült zöldségekkel és rengeteg pirított petrezselyemmel.
Sikerült a telet elviselhetőbbé tenni. Lehet, hogy a Kanári-szigetek olcsóbb lett volna, de ez itt van, nálunk, egy ugrásra otthonról. Nincs kizárva, hogy jövőre is ez lesz a Kanári-szigetünk.
