Nem hajlandó tudomásul venni, hogy idegenben az ember legyen kíváncsi mások szokásaira. Amihez hozzátartozik a konyhájuk is. Nem feltétlenül a mamuska otthoni rántott húsát sült krumplival kell mindenütt hajszolni, hanem kíváncsian kipróbálni, vajon milyen ízeket találtak ki az idegen mamuskák.
A pártállami időkben, amikor idegen konyhát legfeljebb oroszt találhattunk, például a Semmelweis utcai szovjet házban (mellesleg nagyon jó volt), valahányszor a rothadó Nyugatra vetett a jó sorsom (időnként volt ilyen is), izgatottan grasszáltam a különböző nációk ételeit kínáló vendéglőkben, mindig azzal az életérzéssel, hogy talán ez az utolsó alkalom, soha többé nem jutok ki a vasfüggöny mögül. A véletlen úgy hozta valamikor a hetvenes években, hogy rövid néhány hónapon belül háromszor is kikerültem a varázslatos Amszterdamba. Ezt a város nagyon lehet szeretni. Csatornáival, hídjaival, kikötőjével, házaival, múzeumaival. És nem utolsósorban szabadságával. A legtoleránsabb városnak mondják. Itt mindent szabad, amíg nincs ártalmára másnak. (Akkor láttam először – és utoljára – live show-t, azaz színpadi élő közösülést: abban az időben még nem létezett valóságshow, az ilyesmi megrázóan nagy szenzációnak számított. Ma már smafu.)
És akkor fedeztem föl az indonéz konyhát. Először nem értettem, miért van tele a város indonéz éttermekkel, csak később kapcsoltam: hiszen ez a példásan szabad demokrácia az egyik legnagyobb (és a legpicinyebb országból vezényelt) távol-keleti gyarmattartó volt valamikor. Indonézia, a kelet-indiai szigetvilág, Jáva, Borneó, Szumátra, Celebesz, Bali és így tovább. Titokzatos csodaszigetek. Meg itt működött a kevésbé titokzatos, nem túl jó hírű Holland Kelet-indiai Társaság, a gyarmatosítás profi világbajnoka. Az egykori gyarmat itt is békés invázióval adja vissza a kölcsönt.
Lelkesen látogattam tehát az indonéz éttermeket Amszterdamban, el voltam ragadtatva ezektől az ízektől. És a bájtól meg kedvességtől, mely az ételekhez járult. Bár azóta sem voltam Indonéziában, de 1993-ban meglegyintett valami e világból, mégpedig egy Ceylonba (Srí Lankába) küldött delegáció tagjaként. (Mintha egy amerikai turista azt mondaná, járt már Magyarországon, legalábbis körülbelül, amikor Calais-nál partra szállt Európában). Srí Lankán ha bárkire az utcán épp csak egy pillantást vetünk, hihetetlen bájjal azonnal ránk mosolyog. Csodás élmény. A valódi mosoly országa. És ilyenek az indonéz vendéglősök is. (Főként a női nem tagjai.)
Régóta vártam, hogy Budapesten is megjelenjék egy hiteles indonéz étterem. Nemrégiben megjelent. Nusantara, a Városmajor utca 88-ban. Finom berendezés. Misztikus hangulatvilágítás. Zsongító zene. Gazdag étlap. Készségesen magyarázó kiszolgálás. És főként remek konyha. A tulajdonos hölgy, mint kiderült, nem kezdő, és ehhez mérten indonéz mesterszakácsokat foglalkoztat. Tudván, hogy ezen múlik minden. A legszebb régi amszterdami élményemet idézte az ebéd, amit elköltöttem. A legfontosabb különbség az általam szintén nagyon kedvelt kínai konyhához képest az abszolút grillezés minden olaj nélkül, amitől az ételeknek nagyon karakteres íze lesz. És a kínai általános szójával ellentétben a sokféle, sajátos mártás prezentálása, amit különösen szeretek. (Az erdélyi konyhának is elsősorban a mártásai miatt vagyok nagy híve.) Más itt a tavaszi tekercs is, rafináltabb a kínainál. Vagy a banánlevélben párolt makréla mogyorós mártással. Az indonéz halleves finom, de könnyű pasztellnek mondható, aki a verhetetlen szegedi halászlére vágyik, ne ezt egye. A rákfélék mániákusaként mondom, hogy a rostonsült királyrák kókusztejben elkészítve, citromfű szárra húzva: elképesztő csemege. Akárcsak a fűszerezett, rostonsült „red snapper” nevű mélytengeri hal, sok indonéz szósszal tálalva. Kezdem érteni, hogy az 500 ezer éves jávai Homo erectus előemberből hogyan lett itt röpke 20 ezer évvel ezelőtt Homo sapiens.
