Új szereplő a kéményseprőpiacon

Kémény nélkül nem épülhet ház, még akkor sem, ha abban villannyal fognak fűteni, mert a tartalékfűtés lehetőségét biztosítani kell. Ma az ilyen tartalékkémények ellenőrzése után is fizetniük kell a háztulajdonosoknak, hiszen ezeknek is folyamatosan megfelelő műszaki állapotban kell lenniük. De nincs az a kéményseprő, aki meg tudná mondani, hogy a közel 4 millió magyarországi kéménynek milyen a műszaki állapota, mekkora része hibátlan, illetve mennyi lehet életveszélyes. Egyes becslések szerint 40 százalékuk elavult. Még azt sem tudni pontosan, hány füstelvezető áll az országban. Maguk a szakma nagy öregjei is azt mondják: nagy a káosz ebben a szegmensben, miközben élet- és vagyonvédelmi okból kötelező szolgáltatásról van szó, amelynek díját az önkormányzatok állapítják meg.

Rendezendő ügyek

„Jól ismerem a problémákat, hiszen némelyik cégvezetővel egyetemista korunk óta barátságban állunk” – mondja Tolnay Lajos, a Magyar Alumínium (Mal) Rt. elnöke, magyarázatként, miért is szállt be az ellentmondásos piaci viszonyok ellenére, a székesfehérvári Kémény Rt. 52,7 százalékos tulajdonrészének megszerzésével e tevékenységbe. A társaság a többihez képest nincs rossz helyzetben, hiszen kettő kivételével valamennyi Fejér megyei településen ők végzik a kötelező szolgáltatást. Mintegy 150 ezer aktív és 30 ezer tartalék kémény tartozik hozzájuk. A „kéménypénz” jól tervezhető bevételt hoz, és a költségek is nagy biztonsággal kalkulálhatók. A társaság ezzel együtt is a nullszaldó környékén lavíroz már évek óta, tavaly 230 millió forintos forgalom mellett 100 ezer forint körüli eredményt produkáltak. Osváth Csaba kéményseprő mester, a társaság leköszönt vezérigazgatója szerint a szerény eredmény, illetve veszteség (lásd a grafikont) legfőbb oka az önkormányzati ármegállapítás. Tolnay Lajos is hasonlóan gondolja, ám abban bízik, hogy sikerül rendezni a szabályozást és az önkormányzati kapcsolatokat, s máris jövedelmezővé tehető ez a tevékenység. Addig is a Fejér megyei cég eszközparkjának, műszereinek, informatikai rendszerének fejlesztésére készül.

Az elmúlt másfél évtizedben alapvetően átalakult a piac. A kilencvenes évek elején még húszegynéhány, önkormányzati tulajdonú kéményseprő, illetve tüzeléstechnikai társaság volt az országban, a kilencvenes évek elején-közepén azonban ezek osztódással szaporodtak, ma 40 és 50 közé teszik a számukat. Külföldi befektető nincs az ágazatban, és nincs jele különösebb koncentrációnak sem. A kéményseprő társaságok zöménél a korábbi, már szakirányú felsőfokú végzettséggel rendelkező vezetők vásárolták ki az önkormányzatok tulajdonrészét.

Elavult szabályozás

A kéményseprés tizenegy éve törvényileg kötelező szolgáltatás Magyarországon. A részleteket egy belügyminisztériumi rendelet szabályozza. A szabványok elavultak, pontosabban a régi és az új szabványok egymás mellett érvényben vannak, így a kéményseprő dönti el, mikor melyiket alkalmazza. Nincsenek egységes szabályai a különböző kéménytípusok ellenőrzésének, mérésének, minimális technikai paramétereinek. „Vannak ugyan a Magyar Kéményseprő Ipartestület által kidolgozott technológiai utasítások, ezek betartatására, és a szakszerűtlenül dolgozók szankcionálására azonban nincs lehetőség, így a kéményseprők gyakorlatilag szabadon improvizálhatnak”- mondja Nagy András, a debreceni Fütesz Kft. ügyvezetője, a kéményseprő ipartestület elnökségi tagja. „Az ország 20-30 százalékán nem kielégítő a kéményseprő szolgáltatás színvonala” – így becsli Karczagi Gyula, a miskolci Termoment Tüzeléstechnikai Kft. ügyvezetője. Szakmai körökben úgy tartják, hogy a füstmérgezéses halálesetek nagy része elkerülhető lenne a szabályok egységesítésével. Az igazsághoz tartozik, hogy ennek ellenére – a magyarországi lakások számához képest – az uniós átlaghoz képest messze alacsonyabb az itteni balesetek száma.

Miután évekig hiába várták, hogy a jogalkotók egységes és korszerű szabályozást dolgozzanak ki, amihez egyébként minden szakmai segítséget megadtak, gondolták, kamarát alakítanak, hogy maguknak határozzák meg az alapvető szakmai követelményeket. Erre azonban nem kaptak lehetőséget, az illetékes tárcák nem támogatták, nem támogatják a kezdeményezést. Ráadásul egységes szakképzés sincs. „Nincs bázisiskola, nincs korszerű tananyag és nem egységes a követelményrendszer sem” – jegyzi meg Karczagi Gyula. Ma gyakorlatilag különösebb szakmai ismeret nélkül, bárki beállhat kéményt seperni, még csak érettségi sem kell hozzá, a munkatársakkal szembeni elvárásokat az egyes cégek maguk szabják meg.

Ha mindez még nem volna elég az ágazat folyamatos leépüléséhez, az önkormányzatok által meghatározott éves ellenőrzési díjak többnyire még a cégek költségeit sem fedezik. A gazdaságilag indokolható szinttől átlagosan legalább 50 százalékos az elmaradás. A helyhatóságok a szolgáltatók kiválasztásánál is kizárólag az ár alapján döntenek. „Ezzel persze rendszeresen megsértik az ártörvény vonatkozó előírásait, de a szolgáltatók túl gyengék ahhoz, hogy – például egy perrel – érvényt szerezzenek a jogaiknak. Mert lehet, hogy a pert megnyernék, de biztosan elveszítenék az adott településen a szolgáltatatási jogosultságukat” – magyarázza a debreceni fűtéstechnikai cég vezetője.

A díjak egyébként országosan meglehetősen nagy szórást mutatnak, háromszoros eltérés is lehet a szélső értékek között. A kéményseprő cégek ugyan meglehetősen eltérő piaci körülmények között működnek, azt azonban ki lehet mondani, hogy legalább 30 ezer kémény és 1500 forintos kéményenkénti éves ellenőrzési díj kell – vagy inkább kellene – ahhoz, hogy egy cég jó színvonalon tudja végezni a munkáját, megfelelően képzett szakembereket alkalmazzon, korszerű eszközöket, műszereket és járműveket használjon. A kéményseprők szerint németországi mintára a költségeket fedező és tisztességes hasznot is biztosító, hatósági minimum ár lehetne a megoldás. Ezzel elejét lehetne venni annak is, hogy a vállalatok egymás alá ígérjenek. Ma még nem fenyeget általános csődhullám, néhány évig a nyomott árak mellett is kihúzzák a cégek, spórolnak a járműveken, eszközökön, műszereken, esetleg a képzésen, de közben felélik tartalékaikat.