Az úgynevezett „Gründerzeit” sötétebb oldalai mellett (akárcsak ma) ott van a modern nagyvárossá vált Budapest, ahol mindmáig az maradt meg, és az működik leginkább, ami e korban létrejött). Körutak, bulvárok, középületek, paloták születtek hihetetlen mennyiségben és gyorsasággal. A felgyülemlett pénz és a féktelen kedvű vállalkozó szellem Európa első földalattiját, siklóját, fogaskerekűjét építette meg, és mindent akart, „ide nekem az oroszlánt is” hevülettel.
Finnyásabb körökben sokáig fintorogni illett minderre, szidalomszó volt az eklekticizmus meg a szecesszió: ma már nosztalgia övezi. Mert igenis szép. Fantáziadús. Ugyanúgy nem bír magával díszítő szenvedélyét illetően, mint valamikor a barokk (azt is sokáig illett lenézni). De ha belépünk egy ilyen épületbe (még ma is, két világháború, egy ostrom, egy ötvenhat romjai után), a fantázia szépségén és gazdagságán kívül elvarázsol a hihetetlen anyagbőség. Ekkor még nem spóroltak el semmit, tartósan szolid és szép volt minden rács, karfa, ablak, ajtó (és nem nyílászáró). Nekem a polgárság ezt jelenti: érett fa, megmunkált anyagok, büszke portálok és oszlopok, öntudatosan szolid szépség.
A Lipótvárosi Casino anno. Tökéletes komfortot kínált.
Mint annyi mindent, az első kaszinót is az országébresztő Széchenyi alapította. A kaszinó – casino: olaszul házacska, menedék – akkor még nem szerencsejáték-barlangot jelölt, hanem (mint az angol klubok) a társas érintkezés, művelődés mindent nyújtó otthonát. Ha ma elolvassuk, mit kínált tagjainak az 1894-ben épült Lipótvárosi Casino – az egyre szaporodó intézmények közül a vállalkozói és pénzvilág klubja -, szinte hihetetlen a tökéletes komfort: étterem, kávéház, szalon, könyvtár és olvasóterem a világ minden számottevő lapjával, kártyaszobák, vívó- és tornaterem, pihenőszobák, fodrászat, és természetesen a színház- és bálterem, minthogy a túl gyakran kimaradó klubtagoknak egy-egy bállal kellett kiengesztelniök a háborgó hitveseket.
A szaporodó kaszinókat annak idején a bécsi udvar gyanakvása, komoly rendőrségi megfigyelés kísérte. Talán e tradíció jegyében gondolta a mi letűnt pártállamunk, hogy legjobb, ha mindjárt maga a rendőrség költözik az egykori Lipótvárosi Casino pompás épületébe. Ez lett a Belügyminisztérium klubja. Ámbár azok az idők rég elmúltak, de ez a fura konstrukció megmaradt. A Belügy egykor szigorúan zárt bástyája, a Duna-palota, ma sem az, ami lehetne. Takaréklángon működik, pedig forrhatna benne az élet. Hiányzik egy nagy szakmai szerelem, mely fölfedezné a félálomban szendergő csodapalota hatalmas lehetőségeit. A pompázatos barokk színházteremben Udvaros Béla Evangélium Színháza tartja immár tizenöt éve kitűnő előadásait, fölfedezve a drámairodalom elhanyagolt tájait.
A város egyik legpompásabb étterme pedig általában kong az ürességtől. Én halált megvető bátorsággal ültem le egyszer itt, és a végtelenül szívélyes pincértől rendeltem egy hagymás rostélyost. Nem állítom, hogy nem böjtöltem ki vagy háromnegyed órán át az ételemet – de végül életem egyik legjobb, legízletesebb, alul-felül megágyazott hagymás rostélyosát tálalták elém. Ők csinálták? Hozták valahonnét? Nem tudom, de sírt a lelkem, hogy mit lehetne ebből az intézményből csinálni! Ha fiatalabb volnék, hadba indulnék érte, hogy létrehozzam Pest legszebb, legpezsgőbb, legizgalmasabb (régi értelemben vett) casinóját, a művészetek és a kulinária mindent nyújtó palotáját. Csupán azt, amit ama ómódi világban 110 évvel ezelőtt kitaláltak.
