Dánia 2002 és 2007 között átfogó közigazgatási reformot hajt végre. Az ötéves folyamat most fontos pontjához érkezett, mert tavaly, november közepén, már az új rendszerben zajlottak le a választások. (Megjegyzendő: a választások a reformok ellenére sem hoztak jelentős változásokat a helyi politikai erőviszonyokban. A helyi koalíciós egyezkedések után a szociáldemokratáknak 45 polgármesteri helyük van, szemben a liberálisok 36 helyével.) Ezzel visszavonhatatlanná vált, hogy összevonásokkal nagyobb települési szintű önkormányzatok alakultak, és a megyéket felváltotta az öt regionális önkormányzat. Mindehhez kapcsolódva a helyi feladatok átrendeződtek, és módosul a finanszírozási rendszer is.
A szociáldemokratákat 2002-ben felváltó liberális-konzervatív kormánykoalíciónak a magyarországihoz hasonló önkormányzati problémákkal kellett szembenéznie. A települési önkormányzati rendszert elaprózottnak tartották, mert a helyhatóságok közel fele tízezer főnél kisebb népességszámú volt. A méretgazdaságosság növelése érdekében az ország 14 megyéjét is nagyobb méretű régiókká akarták összevonni.
Péteri Gábor, kutató
MINŐSÉGIGÉNY. A strukturális reformok fő mozgatórugója a jobb minőségű szolgáltatások iránti lakossági igény volt. Elsősorban a kórházi ellátás színvonalában meglévő különbségeket akarták mérsékelni. Cél volt az általános adócsökkentési politika részeként a szolgáltatási, közigazgatási rendszer ésszerűsítése is. A hatékonyabb regionális fejlesztés és eredményesebb helyi gazdaságfejlesztés érdekében nagyobb területi egységeket akartak létrehozni. Az egységes önkormányzati rendszert akadályozta Koppenhága különleges közigazgatási státusa is.
Mindezeket a problémákat egy törékeny, 54 százalékos többség mellett kellett megoldania a kormánynak. A reformok megvalósítását nehezítette, hogy a kormányt vezető Dán Liberális Párt rendelkezik a legtöbb megyei önkormányzati mandátummal, és települési szinten is a szociáldemokratákkal majdnem azonos számú szavazója van. A Dán Liberális Párt által vezetett koalíció a piacgazdaság erősítése mellett, a választás szabadságára építve kívánja továbbfejleszteni a szociális és jóléti ellátó rendszert. A kabinet a közszolgáltatások terén jobb kórházi szolgáltatásokat, olcsóbb és szélesebb körű gyermekellátást, a tudomány és az oktatás támogatását ígérte. Ezen célok hangsúlyozásával a közigazgatási reformot, illetve a területi igazgatás átszervezését a politikai elit és a társadalom túlnyomó többsége elfogadta.
A reform következtében a települési feladatok bővültek: ide kerültek a szociális, jóléti szolgáltatások teljes mértékben, az egészségügyből a megelőzés és a rehabilitáció, az állammal közös munkaügyi központok működtetése, egyes speciális oktatási, felnőttképzési feladatok, a megyei utak többsége, a korábbi megyei természet- és környezetvédelmi, valamint a területi tervezési és kulturális feladatok. A régió fő feladata az egészségügy és ezen belül is a kórházi ellátás megszervezése lett. Régiós feladat maradt a területfejlesztés és a területi tervezés. A közlekedési vállalatok is a regionális önkormányzathoz kerültek.
Állami feladattá vált a közép- és a felsőfokú oktatás, s a helyi adóigazgatás is központi szintre került. Mindezek sokak számára a strukturális reform központosító jellegét bizonyítják, bár a feladattelepítés egyik fő célja éppen az volt, hogy a korábban megosztott felelősségű közszolgáltatási feladatok (a „szürke zónák”) egy közigazgatási szintre kerüljenek.
A települési önkormányzatok száma a harmadára csökkent. A 98 alapszintű önkormányzat kétharmada összevonásokkal jött létre, úgy, hogy ma már az átlagos önkormányzat népességszáma 55 ezer fő. Középszinten a korábbi 14 megyét felváltotta az 5 választott régió. A nagyméretű, több mint egymilliós népességszámú régiók kialakítása általában követte a korábbi megyehatárokat, csak két megyét kellett megosztani a Jütland-félszigeten. Koppenhága körül két régió jött létre, kettévágva a korábbi Nagy-Koppenhágát.
A feladatátrendezés és a területi átszervezés fő céljaihoz viszonyítva hátrább sorolták a reform többi elemét. Így a választási rendszer új szabályai szerint a régió helyi önkormányzatként fog működni. A közgyűlés elnöke azonban nem kapja meg a hagyományos polgármesteri címet, ezzel is jelezve a területi önkormányzat köztes, állami-önkormányzati helyzetét. A most létrejövő nagyobb településeken – hasonlóan a jelenlegi szabályozáshoz – sem lehet a testület 31 főnél nagyobb létszámú.
A finanszírozási szabályok is megváltoznak. Az alapszintű önkormányzatokhoz kerülnek a korábbi megyei adók közül a feladataikkal arányos személyi jövedelemadó, telek- és ingatlanadó. A középszint feladataihoz a települések tevékenységi alapon járulnak hozzá, például az egészségügyi ellátáshoz lakosonként 1000 koronát (134 eurót) kell a településeknek befizetniük. A régiók fő bevétele az egészségügyi feladatokhoz nyújtott egyösszegű, de ágazati felhasználásában kötött állami támogatás. Ezenkívül az ellátott feladatok után is kapnak támogatást a régiók.
A finanszírozási rendszer tervezésének egyik alapvető kiindulási pontja az volt, hogy mivel nem került új feladat a helyi közszolgáltatási rendszerbe, ezért nincs szükség újabb források bevonására. Azt természetesen tudomásul kellett venni, hogy az átalakítás egyszeri többletköltségekkel jár.
POZITÍV SZALDÓ. Magyarország számára mindez igen tanulságos, hiszen Dániában a miénkhez hasonló gondokat sikerült megoldani. A politikai vezetés rájött arra, hogy a közigazgatási-közszolgáltatási reform nem cél, hanem eszköz. Bebizonyították, hogy a végrehajtott reformokkal jobb közszolgáltatásokat lehet elérni. Ha az egészségügyi szolgáltatások minőségével elégedetlenek az emberek, és a magas adóterhek csökkentésére van szükség, ha a fővárosi térség nagy mérete miatt kezelhetetlenné válik, az önkormányzati rendszer és az uniós tervezési és fejlesztési politika nem tud mit kezdeni a kisméretű, százezer fős megyékkel, akkor a közigazgatási átszervezésnek nagyobb lesz a hozadéka, mint a rövid távú költsége.
De magyar szempontból a leginkább figyelemre méltó az öt évig elhúzódó közigazgatási reform előkészítésének és végrehajtásának módszere. A magyar decentralizációs politikaformálás koncepciótlansága, ágazati széttagoltsága, a szakértői és az apparátusi munka kapcsolatának esetlegessége, a tartózkodás a nyilvános vitáktól mind-mind megnehezítik egy hasonló léptékű reform végigvitelét.
Dániában mindez másként fest. Utoljára 1970-ben került sor átfogó helyi önkormányzati reformra. Most a politikai döntést követően egy szűkebb szakmai bizottság kezdett el dolgozni az előkészítésen. A tizenkét fős hivatalnok-szakértői bizottság tagjai közül négy-négy főt a reformban érintett minisztériumok és az önkormányzati szövetségek jelöltek ki. Ezenkívül a belügyi tárcának joga volt még három független szakember meghívására is. A bizottság elnökének egy politikusi tapasztalattal rendelkező, de aktuálisan az üzleti világban működő szakembert jelölt ki a reformért felelős Belügyminisztérium. A bizottság rendelkezésére álló 14 hónap alatt a feladattelepítésre vonatkozó részletes munkálatokat csak úgy lehetett elvégezni, hogy minden részt vevő szervezet jelentős szakértői támogatást adott. A belügyi és az egészségügyi tárcánál egy-egy 10 fős csoport foglalkozott a munka koordinációjával. Az önkormányzati szövetségekben 6-7 fős titkárságok alakultak bizottsági tagjaik szakmai támogatására.
A bizottság sikeres működésének egyik feltétele az volt, hogy többféle modellváltozatot dolgoztak ki, ami lehetőséget adott arra, hogy a politikusok választani tudjanak. A résztvevők véleménye szerint a politikusok azután már a saját szándékaik alapján kombinálták a javasolt három reális rendszermodell különböző elemeit. A dán közösségi döntéshozatalt a közmegegyezésre való törekvés jellemzi. Ezért a reformok kidolgozásában a települési és a megyei önkormányzati szövetségeknek komoly szerepük volt. A reformfolyamat másik fő jellegzetessége a szabályozott önkéntesség volt. A települési vezetésnek egy év állt rendelkezésre az új közigazgatási határokról és a központokról szóló helyi megállapodások kidolgozására.
A dán reformok talán legfontosabb hazai tanulsága, hogy egy megosztott politikai közegben is megvalósítható a települési önkormányzatok összevonása és kialakíthatók a választott régiók. A reform fő célkitűzése a hatékonyság, a területi kiegyenlítés, nem pedig politikailag érzékeny szerkezeti változások bevezetése. Nyilvánvaló, hogy éppen a nagyobb méretű, szélesebb feladatkörű és biztosabb gazdasági alapokkal rendelkező, pénzügyileg stabilabb települési önkormányzatok szolgálják a helyi demokrácia megerősítését.
A tervezés és a megvalósítás során a reform egymásra épülő elemeit rangsorolni kell, mert egyszerre nem lehet mindent megváltoztatni. Ki kell emelni a reform fő elemeit, ami Dániában – a feladatok áttelepítésével együtt – a települési és a regionális önkormányzatok legkisebb méretének meghatározása volt.
A sikeres átszervezés lebonyolításának feltétele az is, hogy a kormány valóban egyenrangú félként kezelje a helyi önkormányzatokat képviselő szövetségeket. A reformelképzelések végrehajtása során időt kell hagyni az előre nem látható problémák megoldására. Az önkéntesség és fokozatosság módot ad az összevonásokra vonatkozó helyi megállapodások kidolgozására, és így javítja a reform eredményességét.
