Pannonhalmi Pinot Noir 2004
Ha jól számoljuk, fél évtizedes fennállását ünnepli szerény kis rovatunk. E sorok írója kábé azóta úszik éjjel-nappal a borban, ami bakfitty, épp’ csak arra elég, hogy látni kezdjen a pályán az ember, és elemi fogalmai képződjenek a kóstolásról. Mármost mérleget vonva e fél évtizedről, elég kellemetlen következtetések adódnak. Innen a Borpult mellől úgy tűnik, rövid és középtávon se a magyar borból, se a magyar országból nem lesz semmi. Ahhoz ugyanis, hogy adottságait kihasználja, e közösség döntéshozóinak félre kellene tolnia azt a gyűlöletet, ami a köz életének fő hajtóereje. A mai politikai elitre is igaz (tisztelet a kivételnek), amit Bibó (latinul a. m. iszik) különleges magyar jelenségnek nevezett, azaz, hogy ez az ország az utóbbi század döntő történeti pillanataiban végzetes módon képtelen helyzetének reális felismerésére, és a jó vezetők helyzetbe hozására, a döntő kérdésekben vakká vált, így a jó válaszok helyett rendre terméketlen, sehová nem vezető harcokba bonyolódott. Van konszenzus: poszt-dzsentri és poszt-proli egymással mutyizik, közös bennük az, hogy mindkettő a más pénzén él (Nádas Péter). A borkultúra művészi teljesítményei merőben individuális teljesítmények, a polisz súlyos kulturális deficittel rendelkező döntéshozói nem ismerik fel, hogy az ezredéves tradíciókkal bíró bor e középszerű természeti adottságokkal rendelkező ország ékköve lehetne, és át kellene hatnia a hétköznapokat, mint régen, vagy mint ma az igazi bornemzeteknél. A fogyasztók bő kétharmada borkulturális szempontból elproletarizálódott, s az édes pirosat keresi. A Borpulton azonban ilyet nem talál, csak efféle fineszes polgári palackokat, mint a Pannonhalmi Pinot Noir 2004-é, mely 3 ezer forintért emelhető le a jobb polcokról.
