A Szentesték története számomra maga a történelem. Családom 1945 előtt a jómódú felső tízezerhez tartozott (lett aztán később bajom ebből éppen elég), ehhez mérten volt gondtalan az életem első tizenöt éve. A karácsonyokkal együtt, amikor is apám, nyugalmazott lovassági tábornok és karácsonyfa-felelős, az angyal csengetése után mindig ott strázsált a gyertyákkal megrakott fa mellett egy rúddal, melynek végére rongycsomót kötöztek, mert ha valamely gyertya rendetlenkedni kezdett, a tábornok úr a vízzel töltött vödörbe döfött és a dákó nedves végével pofon vágta a sercegő bajkeverőt. Aztán lábhoz tett fegyverrel strázsált tovább. Emlékeim szerint ez volt az egyetlen házimunka, amire ő kapható volt. A rituális vacsorából pedig nem emlékszem másra, mint az anyám sütötte bejglikínálatból a gurábira (soha senki mástól nem hallottam ezt a nevet), melynek tölteléke jó ragacsos, sűrű mák, füge, datolya, mazsola, valamint darabos lekvár, és ki tudja még minek a hasonlíthatatlan ízű elegye volt.
Ezerkilencszáznegyvennégy karácsonya mindenki rémálma volt, különösen a budapestieké, hiszen akkor kezdődött a hosszú ostrom. Szentestén valószínűleg nyulat ehettünk, mert apám egyik vadásztársa még ősszel beállított 12 nyúllal. Anyám nyúzott, pácolt, darált, dunsztolt (a Felvidéken az úri kisasszonyoknak mindenhez kellett érteniök). A töméntelen nyúlpástétommal vészeltük át az ostromot. Aztán 1945 és 1948 között aggódással és gyásszal teltek a szentesték, két bátyám hadifogságban, nagyapa menekülőben meghalt, anyám öccse civil elhurcoltként tífuszban pusztult el valamely szovjet lágerban. A család nyaka körül szorult a hurok, senki nem hitte, hogy a szovjetek halálos ölelésében megmaradhat a zsenge demokrácia. Nem is maradt. Terror, kivégzések, kitelepítés.
Kitelepítésünk karácsonyai Csányon fájdalmasan szépek emlékezetemben. A valódi szegénység karácsonyai. De meghurcolva, kifosztva igazán nagyszerű élmény az emberiesség. Csány népe úrgyűlölet helyett emberségből vizsgázott. Vajon kinek mond még valamit ez a képtelen szó, hogy „feketevágás”? Ha a paraszt 1951-ben a saját disznaját úgy vágta le, hogy nem kért rá engedélyt (beszolgáltatás!), elhurcolás, internálás lehetett a vége. Ám a sikerrel feketén vágott disznóságnak sokkal jobb volt az íze! Az ellenállás hurkáinak és kolbászainak. Ebből hoztak nekünk is – meg évszámra mindig mindent – Pádár Zsófiék szenteste-lakomájára. Egyszer pedig behajtott az udvarra egy oldalkocsis motoros. Aki leszállt a nyeregből, Zách János volt, Várkonyi Zoltán 1945 utáni nagyszerű Művész Színházának, majd az államosítás után a (Néphadsereg) Vígszínháznak kiváló színésze. Sokszor láttam a színpadon, de nem ismertük egymást. Csak éppen hallotta valakitől, hogy van Csányon egy Görgey-család kitelepítve, fogta magát, megrakta élelmiszerrel oldalkocsiját, és a sosem látott családban megjelent mint karácsonyi látomás.
Amikor ismét polgári környezetben karácsonyoztam, első feleségem édesanyja utánozhatatlanul készítette (két napig a fürdőkádban úszkáló egyedből) a rántott pontyot és főleg a fantasztikus halpaprikást (nem tévesztendő össze a halászlével!). Az ember csak az anyja főztjére szokta mondani, én neki is üzenem a túlvilágra: azt a halpaprikást azóta sem találom. A történelemnél maradva, 1956 karácsonyán patrujok járták a város, a szabad világ által cserbenhagyott ország vacogott a karácsonyfák körül. És talán éppen liba volt nálunk szentestén vacsorára. A vidék népe küldött a forradalom napjaiban az Írószövetségbe egy teherautónyit, én is hoztam egy példányt. Lesütöttük, eltettük szentestére.
Ezután még két történelmi fordulat következett: a rendszerváltozás és a második házasságom. Nagy különbség a kettő között, hogy parlamentáris demokráciánk két oldalának szereplőit eddig nem sikerült egy asztalhoz ültetni, az én két feleségem viszont egy asztalnál ül (nem csak) a szentestéken. Legfeljebb a menüben vetélkednek (ez a piaci verseny, én pompásan jövök ki belőle). Az első asszony a mama nyomán a rántott pontyot preferálja, a második komponált egy remek aszaltszilvás göngyölt pulykát. De szerencsére nem kell győztest megneveznem. Így könnyebb a helyzetem, mint választások után a köztársasági elnöknek.
