Nem hiszem, hogy érdemes elolvasni a konvergenciaprogramot és értékelni a benne lévő számokat – fogalmaz Duronelly Péter, aki szerint az elmúlt négy évben minden kormányzati prognózis már a megjelenés pillanatában kételyeket ébresztett, s a valóság mindig sokkal rosszabb lett, mint ami a programokban szerepelt. A Budapest Alapkezelő befektetési vezetőjének a véleményét, hogy nincs okunk hinni a számokban, számos más kollégája is osztja a kormány által az EU-nak benyújtott új konvergenciaprogrammal kapcsolatban. A frissítésre azért volt szükség, mivel az unió évente elvárja, hogy a legutóbb csatlakozott tagországok számoljanak be gazdaságuk felzárkózásáról, és jelöljék ki, vizsgálják felül az EU gazdaságához, illetve az eurózónához való közeledés menetrendjét.
Kiszámíthatatlan reakció
A Gyurcsány-kormány beiktatását követően a legelső gazdaságpolitikai lépések között volt tavaly decemberben a Medgyessy Péter kabinetje által benyújtott, s nyilvánvalóan tarthatatlannak bizonyuló konvergenciaprogram leporolása. A kormányfőnek valószínűleg Brüsszel felé is kellemetlen perceket okozna – nem beszélve a gazdaság iránt érdeklődő és az eurócsatlakozással kapcsolatos tragikomédiát figyelemmel kísérő választókról –, ha a saját maga által jegyzett program tarthatatlanságát nyilvánosan kellene beismernie már egy év után. Más kérdés, hogy az EU-vezetők reakciója nehezen számítható ki, hiszen immár alapvetően politikai, és nem közgazdasági kérdésről van szó. „Az unió gyakorlatilag felrúgta a stabilitási és növekedési paktumot, így sem erkölcsi, sem politikai alapja nincs a konvergenciaprogramokat nem teljesítő országok bírálatára” – fogalmazott egy elemző.
Ha a kormányfő nem is, de a jegybank és a makrogazdasági elemzők gyakorlatilag már kész tényként kezelik, hogy nem tartható a menetrend, ha ezt nem kíséri megfelelően hiteles költségvetési, államigazgatás-átalakítási program. Szakmai berkekben ugyanakkor az is megfogalmazódott, hogy mennyire félrevezető az a kormányzati retorika, amely a 2010-es csatlakozás fiaskóját arra hivatkozva próbálja majd megmagyarázni, hogy az ellenzék nem partner az államháztartás alrendszereinek megreformálásában. Egyébként már most is hallani ilyen hangokat (lásd a Veres János pénzügyminiszterrel készített interjút – Figyelő, 2002/42. szám). Egyrészt számos nem kétharmados törvény is van, amely alapján a reformokat el lehetne indítani, másrészt pedig az államháztartási hiánycélt reformok nélkül, roppant egyszerű kiadáscsökkentő eszközökkel is el lehet érni.
Az államháztartás egyensúlyhiányát nem lehet a konvergenciaprogramban foglaltak szerint csökkenteni anélkül, hogy a kormányzat ne nyúlna alapvetően hozzá a nagy elosztó rendszerekhez, ne definiálná újra, hogy mi az állam és mi a magánszektor szerepe. Erről azonban még koncepcionális elképzelések sem láttak napvilágot. A jelenlegi politikai elit – beleértve a kormányt és az ellenzéket is – képtelen arra, hogy konstruktív jövőképet alakítson ki. „Márpedig e nélkül a konvergencia-program számai nem többek, mint telefonszámok” – ironizál Duronelly Péter.
Csúszásban
A jegybank novemberben kiadott konvergenciajelentése szerint a korábbi programban meghatározott költségvetési pályához képest 2004-ben a GDP 2 százalékát, míg az idén várhatóan a 3 százalékát is elérő csúszás mutatkozik. Márpedig 2010-es belépést feltételezve, az államháztartásra vonatkozó kritériumot (a hiány nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát) 2008-ra kellene teljesíteni. A jegybanki és a piaci elemzők egyaránt úgy vélik, ez nem lesz tartható. A kormány eddigi deficitcsökkentési elkötelezettségét látva nem tűnik túlságosan hitelesnek az a stratégia, amely egyre nagyobb hiánycsökkentést irányoz elő az egyes konvergenciaprogramok során. A Reuters legfrissebb, novemberi körkérdésének konszenzusa szerint például az idén 7,4 százalék lehet az államháztartás GDP-arányos hiánya, ami jövőre 7,8 százalékra emelkedne.
Mindebből az a végkövetkeztetés adódik, hogy gyakorlatilag semmi nem kényszeríti se a jelenlegi, se a következő kormányt arra, hogy önszántából betartsa a konvergenciaprogramokat. Visszagondolva a rendszerváltás óta eltelt időszakra, azt látjuk, hogy csak a pénzügyi krízisek hoztak érdemi szerkezetváltozást az államháztartásban. A rendszerváltás idején például alig pár napi devizatartalék volt, a Bokros-csomagot gyakorlatilag a mexikói válság kényszerítette ki. „Vagy ránk omlik jövőre az egész magától, vagy megvárjuk a következő nemzetközi pénzügyi válságot”- foglalta össze a nem túl biztató alternatívákat egy közgazdász.
A gazdasági programot politikai nézőpontból vizsgálva elemzők megállapítják, hogy az MSZP-SZDSZ kormány a konvergencia-jelentéssel saját korábbi ígéreteinek fogságában vergődik. Az euró bevezetéséről szóló vita idején a kormányfő kezdetben a jóléti kiadások megnyirbálása ellen foglalt állást, majd a heves támadások nyomán gyakorlatilag két-három nap alatt átállt a 2010-es eurózóna-csatlakozást propagáló kommunikációra. Ezek után nyilvánvalóan roppant kellemetlen lett volna egy nem ennek szellemében készült koncepcióval előállni. A 2010-es csatlakozáshoz való ragaszkodás alapján készült konvergenciaprogram ugyanakkor jobboldali választási győzelem esetén veszélyes csapdát is magában rejt. E szcenárió szerint az ellenzékbe szoruló MSZP ráfoghatja a kormánypárti Fideszre, hogy annak hibás gazdaságpolitikai lépései miatt esik kútba az euró bevezetése. Kormányzati pozícióból pedig mindig nehéz – főleg a ciklus végén – a múltra hivatkozva védekezni. Nagy kérdés az is, mi lesz akkor, ha a tavaszi választásokon a jelenlegi kormánypártok győzedelmeskednek. Ebben az esetben saját maguknak állítottak csapdát a 2010-es dátumhoz való ragaszkodással, amiből nem lesz könnyű komoly presztízsveszteség nélkül kimászni.
