– Először jár Magyarországon, de azt mondta, biztosan visszatér, olyan meleg fogadtatásban részesült. Hogyan jutott el hozzánk?
– Kedves rendezőm, Francois Ozon kért fel egy szerepre. Az Utolsó napjaim premier előtti díszvetítésére és egy díjkiosztóra érkeztem.
– Ozonnal nagyon jóban vannak. Nyilatkozta, hogy minden filmjét látta és nagy rajongója. Miért nem kísérte el Budapestre?
– Retteg a repüléstől, de megígérte, legközelebb eljön.
– Miként azt is megígérte Önnek, hogy az Utolsó napjaim nagymamaszerepe nem lesz klasszikus nagymamaszerep. Igazat mondott?
– Először csak annyit kérdezett, játszanék-e a következő filmjében. Mire én: egy feltétellel. Ha nem nagymama leszek benne. Ugyanis Ozon előző filmjében, a Nyolc nőben a nagymama végig egy tolószékben ült, és ha hülyeséget mondott, vagy nem akarták, hogy jelen legyen, egyszerűen kitolták a képből. Ezt nem akartam. Mire Ozon azt mondta: márpedig nagymama leszel, de megígérem, az egyik jelenetben meztelenül szerepelsz majd. Kiegyeztünk. Így is lett. A film egyik jelenetében ágyban fekszem. Betakarva ugyan, de meztelenül.
– Az egy nagyon megható jelenet. Az unokája megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, rákos. A fiú senkinek nem mondja el titkát, csak a nagymamájának, akivel mindössze egy estét töltenek a búcsúval. A fiú nem tud aludni és bebújik a nagymamája mellé. Nem szorult össze a szíve, amikor a forgatókönyvet olvasta?
– Ez a történet akkor lenne szomorú, ha a fiú rettegne a haláltól. De ő mindent elrendez maga körül, békében megy el.
– Az Utolsó napjaim sokadik filmje. Hosszú évtizedek óta forgat, a legnevesebb rendezők kérték fel egy-egy szerepre. Ha egy csoda folytán holnap bármelyik rendezővel forgathatna, akivel eddig életében, kit választana?
– Nem tudnék választani. Truffaut, Bunuel, Luc Besson, Ozon – ebből a sorból kit válasszak?
Film a halálról
Francois Ozon filmjében a fiatal homoszexuális fotós egy nap megtudja, gyógyíthatatlan rákja van. Az orvos azt mondja neki, kemoterápiával néhány hónappal meghosszabbíthatná életét, egyébként hetei vannak hátra. A fiú úgy dönt, nem ágyban fekve éli utolsó napjait. Lemond a kezelésről, és mindenki elől eltitkolja betegségét. Egyedül idős nagymamáját avatja be titkába, mert – mint mondja – ő is nemsokára meg fog halni. Egy békés estét töltenek el együtt, majd a fiú nekilát, hogy mindent elrendezzen maga körül.
A Utolsó napjaim finoman szól a halálra várásról, a szerelemről, és arról az olthatatlan vágyról, hogy valakit/valamit hagyjunk magunkból ezen a világon. Jeanne Moreau sajnos csak tíz percre tűnik fel a fiút támogató nagymama szerepében, de ez is elég ahhoz, hogy beragyogja a vásznat. A forgatókönyvet is jegyző Ozon külön érdeme, hogy kerüli a hatásvadászatot, így megmenekülünk attól a jelenettől, melyben a nagyanya megtudja, hogy unokája meg fog halni. Már csak azt látjuk, ahogy a két, a halállal már megbarátkozó ember kihasználja a még nekik jutó perceket.
