Márton, a Pannóniában született toursi püspök, a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. A néphagyomány mindig azokat halmozza el fontos jelentésekkel, eseményekkel, akiket kollektív szeretettel övez. Szent Márton emléknapjához (november 11.) a népnek az egyik legfontosabb, mert létét érintő eseménye fűződött a régi időkben. Határnap volt az elszámolásra, a papi, tanítómesteri, jobbágyi járandóságok kifizetésének napja. Nem csoda, hogy fontos helyet foglalt el a néphagyományban. Ha Szent Márton hozza a járandóságokat, akkor Márton nagyon jó és fontos szent lehetett.
A liba, ha jól emlékszem, úgy kerül a történetbe, hogy amikor Mártont az emberek püspöknek akarták megválasztani, a megtiszteltetés elől a libaólba bújt, ám a libák gágogása elárulta. Úgy képzelem, mégsem annyira büntetésről, sokkal inkább arról van szó, hogy a nagy évi fizetség napját valami különleges lakomával akarta ünnepelni a nép: és erre a kellőképpen felhizlalt liba alkalmas volt, felhasználván minden porcikáját a fantáziadúsan variált ételekhez. Ezek közül a legbarbárabb (de sajnos az egyik legízletesebb) a libavér: sosem felejtem azt a reggeli lakomát Szigligeten, évtizedekkel ezelőtt, még kannibál koromból, melyre Varga-szomszédék hívtak. Éhomra tavalyi, már nem karcos törkölypálinka készítette föl a gyomorágyat, majd hozták, sistergő serpenyőben, a hagymával kisütött libavért. Újfent megöntözve pálinkával. Nagy disznóság, de felejthetetlen.
Hanem a városi polgárság nem nagyon tartotta számon ezt a megszentelt libanapot. Olyannyira, hogy amikor 1999-ben, Németországban találkoztam a becsben tartott rítussal, föl kellett fedeznem, hogy mi ez. Úgy történt, hogy Tükörjáték című színdarabom (itthon második éve megy sikerrel a Budapesti Kamaraszínházban: ez volt a reklám helye!) ősbemutatója fura módon nem itthon, de Németországban volt 2000-ben, az egyesülés tizedik évfordulója alkalmából, két városban is, Gerában és Altenburgban. Előzőleg épp Márton-napon jártunk ott feleségemmel, közös előadóesetet tartani, ez volt a mi bemutatkozásunk a városban, minthogy páromat meghívta az egyik főszerepre a német előadásban a színész-rendező-intendáns, aki már dolgozott vele. Az est után lelkes vendéglátónk meghívott Márton-napi libavacsorára. És! Az első az évi Beaujolais-ra, mert az először kortyintott újbor is a szertartáshoz tartozik.
Fantasztikus hangulata volt az egésznek, a jól sikerült előadóest öröme után, mintegy előlegezve a majdani próbák izgalmát és varázslatát a gyönyörű, ódon Altenburg pompás barokk színházában. Nekem ez volt a Márton-napi libavarázslat. És örültem, amikor néhány éve itthon is kezdett feltámadni a régi tradíció, egyre több jó vendéglő rendezett november 11-e körül libatort.
Mint a néhány éve újjávarázsolt pilisvörösvári Gazdakör Vendéglő, ahová ismét betévedtünk, mert érdemes. Nem tagadta meg régi kiskocsma múltját, csak éppen ízlésesen korszerűsödött. Őrzi kedélyes ódonságát, de például a toalett egy luxusétterem díszére válhatna. A libanapok kínálata a következő volt. Libanyakleves maceszgombóccal: kihagyhatatlan, bár merészebb fűszerezést el tudnék képzelni. Sült libacomb almáskáposztával (fantasztikus volt savanyú-édessége) és zsemlegombóccal. Ehhez én társítottam egy töltött libanyakat káposztás gerslivel, mert nekem a gersli a kedvencem, anyám mindenfélébe használta gyerekkoromban, most pedig megvetik. A libamell káposztás cvekedlivel komoly válságot idézett elő bennem, de ellenálltam. Akárcsak a libacombnak babos káposztával, és a csongrádi töltött libamellnek. Nagyon jó vöröset ittunk hozzá, nem ismertem eddig, a különös nevű Terra Nemót (Senkiföldje) a soproni Weninger-pincészetből (ajánlom Tompa kollégám figyelmébe). De püspökfalat sehol. Tán arra járt Márton püspök, és ellopta mind.
